A térség szűken vett (V4) országainak lakossága alig éri el a 65 millió főt; ám ha ide számítjuk a román, bolgár, horvát lakosságot is, mintegy százmilliós közösséget tudhatunk magunk mögött – elvileg. Békés Márton víziója azonban csak elvi síkon működőképes, ahogyan az általa hivatkozott kossuthi dunai konföderáció sem volt több egy hasznavehetetlen pótcselekvésnél, amelyet aztán a két Balkán-háború, az első és a második világháború, végül a jugoszláv háborúk cáfoltak meg leginkább. Ez volna egy békés övezet? Ez volna egy felemelkedő térség? Százmillió ember, aki másodrendű polgára az Európai Uniónak, mert számos tekintetben jobban függ az államtól, mint nyugati sorstársai. Százmillió ember, akinek átlagjövedelme a nyugatihoz képest messze elmaradottabb, és ezen a realitáson semmiféle bölcsészkedés nem segít. Százmillió ember, aki egyre nagyobb tehertétel Európa nyugati fele számára – a Brexit egyik fő motorja épp ez a tehertételnek felfogott belső migráció volt.
Ennek a közösségnek a gazdasági ereje a népességszámhoz viszonyítva is kevésbé jelentőségteljes. Magyar vállalatok a térségen túl alig léteznek, ellenben a magyar gazdaság az ország történelme során talán még sosem volt ennyire kiszolgáltatott: exportorientációnk egyoldalú függéssé változott, a külföldi tőkerészesedés a bankszektorban továbbra is jelentős, a gazdasági növekedést számos közgazdász véleménye szerint részben a külföldi nagyvállalatok és az uniós támogatások pörgetik, és nem a hazai gazdaság – a sokszor hivatkozott kis- és középvállalkozások – önálló fejlődése.
A gazdasági elmaradottságból következik a középosztályosodás elmaradása,
ami magyarázat a térség gazdasági kiszolgáltatottságára, ami pedig sajnos, semmiféle merészen unorthodox politikának nem kedvez.
Csakhogy itt nem politikáról van szó. Békés fogalmi rendszerében „népről”, beszél, sőt, használja a „Keletről jött nép” szintagmát is, ami azért problémás, mert a mai magyar társadalomban a keleti hagyományok évszázadok óta nem léteznek és ezért definiálhatatlanok is. Békés jellemzően a két világháború közti nép és nemzetfogalom definíciós készleteit használja, amikor Cioran korai munkásságára, Németh László 1935-ben írt munkájára vagy a nyugatos urbánus nemzedékek és a népiesek vitájára utal. Csakhogy egyfelől az a népfogalom sem fedte a valóságot már akkor sem; a mai társadalom viszont gyökeresen megváltozott a 80, 90, 100 évvel ezelőtti állapotokhoz képest. Így finoman szólva is anakronisztikus ma ezeknek a szerzőknek az akkori Nyugat-bírálatára hivatkozni, hogy ezzel a mai fenntartásainkat legitimáljuk. Tegyük hozzá: a Nyugatnak voltak tartalékai, 1918 után is és 1945 után is. Anyagi és szellemi értelemben egyaránt. Nincs rá garancia, hogy 2015 után is, azaz mindig is így lesz, de erre több az esély, mint arra, hogy a közép-európai nemzetek halmozzanak fel minden területen a Nyugatéhoz mérhető, vagy azt meghaladni képes tartalékokat.
A közép-európai térség hagyományos értékek őreként jelenik meg Békés narratívájában. Vallási, nemzeti, hagyományos családmodell szempontjából szerinte a régió példát tud adni a hanyatló Nyugatnak. Csakhogy ezek között az alkotóelemek között ott van a világviszonylatban is kiemelkedően (79%) vallástalan Csehország, a házasságkötések számában 1990 és 2011 között közel 50%-os visszaesést produkáló Magyarország – ahol amúgy minden második házasság felbomlik –, vagy éppen a hozzánk hasonlóan alacsony születésszámot produkáló Szlovákia is.
Milyen hagyományos értékekről beszélünk tehát?
Azokról, amelyeknek fenntartása még a mi nemzeti közösségeink számára is lehetetlennek tűnik, minden kormányzati intézkedés és jó szándék ellenére? Ezekkel kapcsolatosan azt várjuk, hogy vonzónak bizonyuljanak az itteni társadalmi kötöttségektől jóval kevésbé érintett nyugat-európaiak számára? De hiszen ez nem pusztán képmutatás (hiszen mi magunk sem felelünk meg a saját mércéinknek), hanem önáltatás is. A történelem (és a geostratégia) azt mutatja, hogy Békés mondata: „Most a Nyugaton a sor, hogy csatlakozzon hozzánk”, inkább egy jellemző közép-európai kisebbrendűségi komplexus dacból táplálkozó hübrisze, semmint a józan helyzetértékelésből fakadó bölcs belátásé. Más szóval ez a mondat politikai kommunikációs céloknál többre aligha alkalmas, és az is kérdéses, hogy arra egyáltalán szabad-e felhasználni.
Sőt, ma a történettudomány és a politika világa – bár látszólag jelentős átjárás van a kettő között – számos kérdésben ellentmond egymásnak. A hagyományos, a romantikus, nemzeti történetírás olyan toposza, mint az „Európa védőpajzsa voltunk”, ma már sok szempontból megkérdőjeleződik. A régió végvári helyzetét jelentős mértékben az okozta és okozza ma is, hogy a történelem főutcáját áthelyezték, és mi innentől kezdve egy mellékutcán maradtunk. Mindez a fennmaradásunkért vívott küzdelem heroizmusából, annak értékeiből nem von le semmit, sőt, a tény, hogy nekünk magyaroknak, románoknak, szerbeknek és más népeknek jelentős áldozatokat kellett hozni a megmaradásunkért, csak erősíti a nemzeti identitás történeti alapjait, ami a jövő generációk számára is vonatkoztatási alap maradhat. Mindez természetesen áldozatokkal jár, így újratervezéssel vissza kell jutni arra az útra, amelyet a sajátunkénak tekintünk. Ehhez a helyben maradáson, a lemaradáson, a fősodorral szembeni ellenálláson túl konstruktív javaslatokkal kellene rendelkezni. Ez jelenleg a magyar tudományos és felsőoktatási világra mérsékelten sem jellemző. Figyelmeztető jel, hogy az európai innovációs „kék banán” zónája messzire elkerüli térségünket.
Van persze jó hír is, a történelem főutcáján ugyanis nem lehet visszafele haladni. Csak lassan, vagy gyorsabban, de előre. A túlélés és a megmaradás irányában.
*
(Nyitókép: az abaúji Csenyéte enyésző temploma)