Ne terelj, Mucikám, ne terelj!

„Erre a tendenciára rezonált január 1-jén a HVG-ben Hercsel Adél Áldozatok áriája című írása, amiben a szerző »áldozatkultuszról« beszélt. Jól látja, hogy a Me too önmagában kevés a nők helyzetének jelentős javítására, de talán mégsem kellene az útnak indulókat az első lépéseknél elgáncsolni azzal, hogy a sokaknak megkönnyebbülést hozó és erőt adó online vallomásokat, beszélgetéseket »ventilálássá« fokozzuk le. Áldozatnak támogató szavakat – vagy semmit! Apropó, áldozat. Elhiszem, hogy sok nőnek nem szimpatikus a szerep, de (ahogy a »szexmunka« kiszolgáltatottságából sem) puszta szómágiával nem lehet belőle kitörni, illetve másokat kisegíteni. Ahhoz, hogy valaki áldozatból túlélővé váljon, elengedhetetlen az emberi méltóságának visszanyerése. Ennek első lépése annak tudatosítása, hogy nem ő a felelős azért, ami történt vele, az nem az ő szégyene, hanem az elkövetőé. Erről külső megerősítést csak akkor tud kapni, ha »ventilál«.

A legtöbb félreértést a Me too kapcsán az okozza, hogy – mint Hercsel is utal rá – a hashtag alatt, elmozdulva a munkahelyi zaklatástól a nők elleni erőszak szélesebb spektruma felé, sokféle, eltérő súlyosságú esetet osztottak meg a felhasználók: az alkalmi beszólástól a családon belüli erőszakon át a nemi erőszakig és a gyerekkori szexuális abúzusig. Ezek valóban nem »egyforma katasztrófák«. Ugyanakkor mégis közös bennük, hogy felsőbbrendűség-, illetve jogosultságtudatból fakadó, elfogadhatatlan határátlépések: a zavartalan munkavégzéshez, a nyilvános terek zavartalan használatához és az otthoni biztonsághoz mindenkinek joga van. A diskurzus több résztvevője azonban a fogalmak, a különbségek és a hasonlóságok tisztázása helyett további, az erőszak spektrumán kívül eső jelenségek behozatalával fokozza a zűrzavart, hitelteleníti el az áldozatokat. Hercsel például iderángatja a »másnap megbánt aktusok« toposzát (amikből, mint tudjuk, a hazug cédák utólag rendre nemi erőszakot kreálnak). Ezt már unásig ismerem, ám Skrabski Fruzsinának sikerült meglepnie. Ellentétben a lombikprogramról szóló vitával, ezúttal nem kellemesen.

A Me too körüli diskurzusban is rendre megjelenik a nemtelenítés igénye. Azaz a követelés, hogy a zaklatást általános emberi, és ne jellemzően női problémának tekintsük – holott utóbbi nem zárja ki annak elismerését, hogy férfiak is válhatnak zaklatás áldozatává. Téves az elképzelés, miszerint azokban az országokban, ahol előrébb jár a munkahelyi szexuális zaklatás elleni küzdelem, a férfi áldozatok hátrányt szenvednek. Például 1993-ban Kaliforniában egy Sabino Gutiérrez nevű férfi, akit női felettese zaklatott, és akit az eljárásban a feminista ügyvédnő, Gloria Allred képviselt, pert nyert azon az elven, hogy a hátrányos megkülönböztetéstől való mentességhez mindenkinek joga van. A munkahelyi szexuális zaklatás a hatalmi viszonnyal való visszaélés. A legfontosabb eleme, hogy az áldozatnak van-e lehetősége a megtorlás kockázata nélkül nemet mondani. A főnöknő ebben az esetben alaposan keresztbe tett a hozzá nem vonzódó, közeledéseit visszautasító férfinak. Skrabski Fruzsina azonban abszurd mértékben kiforgatta a zaklatás fogalmát, gúnyt űzött a valódi áldozatokból, beleértve a zaklatás férfi áldozatait is. »Az apák elcsábításáról sem beszélünk eleget, pedig családok mennek rá erre. Sok eszköze van egy nőnek a munkahelyen vagy másik külső környezetben, hogy elcsábítson egy apát. Otthon pelenkaszag, másodállás és leckeírás vár, én viszont a szabadságot adom neked – súgják a férfinak. Ez is zaklatás, ez is Me too, amivel férfiak jöhetnének elő« – nyilatkozta a Heti Válasz december 21-ei számában.”