Mifelénk az ész rendre lerobban

„Miért alakulhatott ez így?

A társadalom zenei képe – a magyar zeneesztétika szociologizáló hagyománya című, nemrég megjelent könyvemben idézem Papp Zsolt egyik meglátását, aki úgy fogalmaz, hogy a mi közép-európai régiónkban – ebbe beleérti a németeket is – általános tapasztalat az, hogy az ész rendre lerobban, a racionális érvelés sikertelen marad, a mindennapokból ismerős struktúrák működése és kialakulása az észszerűség normáinak nem engedelmeskedik. A racionalitásra nem, akkor hát mire támaszkodhatunk, ha egy ilyen világot akarunk átlátni? Például a szociológiára.

Miért a hazai zeneesztétika történetén lehet ezt a hagyományt a legjobban bemutatni?

A zeneesztétika csak az egyik olyan terület, ahol a szociologizáló szemléletmód megjelenik, de két okból nagyon érdekesnek tartom. Az egyik az, hogy itt nagyon szépen végigkövethetők a szociologizáló szemléletmód magyar filozófiatörténetben lezajló módszertani változásai. A másik szempont, amiért érdekes a zeneesztétika, az az, hogy rendkívül békés ez a hagyomány: a magyar zeneesztétikában mindenki, ha nem is szereti, de legalábbis tiszteli egymást. A szellemtörténész Molnár Antal adja ki a pozitivista Kovács Sándor munkáit, miközben a szellemtörténet és a pozitivizmus egymással radikálisan szemben álló világnézetet és módszertant képvisel. Azután a marxista Ujfalussy József adja ki Molnár Antal terjedelmes összefoglaló művét, a Gyakorlati zeneesztétikát, amely szellemtörténeti és idealista és ezért marxista szemmel reakciós munka. Ám Ujfalussy jellemzésében Molnár mégis a »haladott szemléletű polgári előd« titulusát érdemli ki, állítólagos »szemléleti materializmusának« köszönhetően – bármit jelentsen is ez.”