„Úgy éreztem, mintha a Niagarát kellene kinyújtott kézzel feltartóztatnom” – emlékek 1956 októberéről a pécsi diákság egyik vezetőjétől. Debreczeni László a forradalom pécsi előestéjéről, a hősies Mecseki Láthatatlanokról és a megtorlás időszakáról mesélt a Mandinernek. Ma is vallja: „semmire nem cserélném a sorsomat”.
A Budapesten 1956-ban történtekről rengeteget hallani, míg az olyan vidéki városokról, mint Pécs kevesebbet. Mindazonáltal itt is hihetetlen dolgokon mentek keresztül. Ön hogyan került kapcsolatba a forradalommal?
Én már 1956-ban is Pécsett éltem, akkoriban az orvosi egyetemen tanultam ötödik éve. Aktív tagja voltam a diákközösségnek és diákvezérnek választottak, így értelmiségi fiatalok között töltöttem az időm nagy részét. Mi is, mint sokan mások,
Nem túlzás azt mondani, hogy egy egész társadalom nyögött a diktatúra alatt, és 60 ezer egyenruhás tartotta egyben ezt az országot. Csak egy szikra kellett a társadalmi robbanáshoz.
A szegedi egyetemisták akciójára gondol?
Egyértelmű, hogy az értelmes fiatalok indították el ezt az egészet, mert ők tudták jól megfogalmazni a nép gondolatait. Október 16-án Szegeden megtartották a diákparlamentet, majd küldötteket indítottak más városok egyetemeire is. Engem október 22-én kerestek fel az egyetemi vezetőségből, hogy aznap nálunk is diákgyűlés lesz, ahol várhatóan kétezer ember gyűlik majd össze, nekem pedig ki kellene ülni a pulpitusra és parlamentáris keretek között levezetni a várhatóan forró hangulatú gyűlést. Előtte is voltak már ehhez hasonló diákparlamentek, azok lényegében áldemokratikus ülések voltak, ám aznap másképpen alakult. Rólunk, fiatalokról, leszakadtak a félelem béklyói, világgá akartuk kürtölni a követeléseinket. Furcsa helyzet volt, a vezetőség által rám szabott szerepben úgy éreztem, mintha a Niagarát kellene kinyújtott kézzel feltartóztatnom.
Mi történt a pécsi gyűlésen?
Körülbelül hét órán át tartott és az egész nagyon hangos volt, de hát forradalmat nem is lehet halkan csinálni. Jelen voltak a megyei és egyetemi elvtársak, ők aztán hamar elszivárogtak. Mint utóbb – a jegyzőkönyvekből – kiderült az ÁVO-sok azért átjöttek szomszédos székházukból megnézni mit csinálunk. Volt is mit figyelniük: mi tényleg világgá kürtöltük, hogy mit szeretnénk; egy élhető, demokratikus szocializmust. Saját kis Petőfink is volt, írt egy verset, aminek „Velünk vagy ellenünk” volt a címe, azt szavaltuk. Egyet akart az egész tömeg és teljesen elképzelhetetlennek tűnt, hogy a hatalom ne teljesítse kéréseinket. Természetesen nem gondolkodtunk reálisan, inkább csak vakon reménykedtünk.
Milyen volt egy ilyen hangulatú gyűlés után megélni a másnapot, 23-át?
A rádióban döbbenten hallgattuk, mi történik Budapesten. Pécsett is érzékelhető volt a helyzet súlyossága; kijárási tilalmat rendeltek el, az egyetemet bezárták és a bentlakó diákok sem hagyhatták el a kollégiumot. Egy napig bírtuk ezt, majd 24-én az ifjúság kitört és a város népével együtt az utcára vonult.
A Budapesten történtekről tudva nem féltek, hogy Pécsett is hasonlóan alakul a helyzet?
Egy percig sem féltünk, de ez azért van, mert nem láttuk reálisan, mi történik. Tényleg nem gondolkodtunk józanon, az egész olyan volt, mint a szerelem. Persze a helyzet is más volt, mint Budapesten, mert nálunk nem volt katonaság, csak egy helyőrség 50 katonával. Az AVO parancsnokai és a rendőrök ezekben a napokban velünk vonultak az utcán, az az ötven katona pedig nem mert fellépni ellenünk. Így visszatekintve azt tudom mondani, mindkét fél érdeme, hogy Pécsett nem lőttek a tömegbe. Békésen zajlott minden, egy pofon sem csattant. Néhány vörös csillagot azért levertünk.
Hogyan folytatódott a pécsi történet?
Október 28-án számunkra úgy tűnt, hogy győzött a forradalom, nálunk ekkor ért véget az utcai vonulások időszaka. Akkorra az egyetemi diákokból a Forradalmi Katonatanács parancsára megalakult a nemzetőrség két zászlóaljjal; az egyikben a jogászok és a pedagógusok, a másikban pedig az orvostanhallgatók voltak. Csikor Kálmán alezredes, a korábbi katonai tanszék vezetője irányította az egészet és tagja voltam én is, így társaimmal felfegyverkezve őrizhettük a rendet. A rajparancsnokoknak még géppisztolya és kézigránátja is volt.
Milyen hangulatban teltek ezek a napok?
Csodálatos napok voltak, azt hittük november ötödikével megindulhat a normális élet. Jártuk a falvakat, élelmiszert gyűjtöttünk a fővárosiaknak. Nagyon boldogok voltunk.
Meddig tartott ez?
November 3-án a szovjetek 100 darab T54-es harckocsival jöttek Pécs felé. A Forradalmi Katonatanács vezetősége ment eléjük a város határához, hogy tárgyalni tudjanak. Az oroszok azt mondták, hogy rendet csinálni jöttek, ami már csak azért is érdekes volt, mert addig egy pofon sem csattant, de náluk tankok voltak… Végül olyan megegyezés született, hogy reggelig nem jönnek be a városba. Ettől függetlenül hajnalban parancsra bevonultak, hogy „eltapossák a tűzfészket”, így a kollégiumban alvó egyetemistákat mongol-szemvágású, ki tudja milyen keletről idevezényelt katonák verték fel. November negyedike hajnalán a kollégium előtti téren kellett gúlába pakolni a fegyvereinket, így a további ellenállást feladni kényszerültünk. Egy világ dőlt össze bennünk, váratlan volt:
Egyetlen szerencsénk az volt, hogy a másik kollégiumban lakó csapatnak hírt tudtunk adni.
A pécsiek számára tehát nem ért itt véget a történet.
De még mennyire nem! Bár sokan fegyverletételre kényszerültünk, a másik csoportban a „Fel a Mecsekre!” jelszót követve több százan elmenekültek. Lényegében felfutottak a Mecsekre, és bár orosz tankok pedig követték őket, a meredek hegyoldalra nem tudtak felmenni.
Meddig maradt ez így?
Nem lett volna tartható az állapot, ha két fiú nem jön le a hegyről még aznap éjszaka, hogy irányítót szerezzen a fenti csapatoknak. Kubicza János százados vállalta ezt a tisztséget, felment hozzájuk, átvette a vezetést és még aznap átvezényelt mindenkit Vágottpusztára, ami tizenegy kilométerre van az eredeti bázistól. Ő látta azt, ami be is következett: az oroszok másnap szétlőtték a részt, ahová először menekült a csapat.
Mekkora csapatról beszélünk?
Körülbelül 350 fő. A százados hét szakaszba osztotta őket, parancsnokokat nevezett ki a rajok élére, megszervezte a teljes működésüket. Az volt a stratégia, hogy a felmentő csapatok érkezéséig kell kitartaniuk, addig pedig partizán taktikát alkalmaznak. Őket nevezzük Mecseki Láthatatlanoknak.
Mi lett a Mecseki Láthatatlanok sorsa?
November 14-ig tartottak ki, akkor többszörös csapás érte őket. Aznapra szerveztek egy támadást a pécsváradi rendőrőrsre, hogy fegyvereket szerezzenek. Az akció balul ütött ki, a pufajkások gépfegyverrel támadtak a mecsekiekre, a parancsnokukat agyonlőtték, az életben maradtak pedig vert hadként érkeztek vissza. Szintén aznap az ENSZ bejelentette, hogy ötfős bizottságot küld ki a magyarországi helyzet kivizsgálására, de sem szankciókról, sem segítségről nem szólt a határozat. Nyilvánvaló volt, hogy nincs értelme a további ellenállásnak, így a mecseki csapatok feloszlottak. Néhányan nyugat felé indultak, ők november 22-én lépték át a jugoszláv határt, ahol letették a fegyvert és megadták magukat.
Tud valamit arról, hogy a későbbi életük hogyan alakult ezeknek az embereknek?
Az itthon maradottak közül sokak tettét megtorolták, börtönbe kerültek, az emigráltak pedig hosszú fogság után szétszéledtek a világban. A legtöbb információnk Kubicza János naplójából van, az ő feljegyzéseiből tudjuk rekonstruálni az eseményeket.
legjobb tudomásom szerint róluk most egy filmet is készítenek.
A megtorlás önt is érintette?
Engem ’57 márciusában tizenegyed magammal letartóztattak, mert nem voltam hajlandó együttműködni a visszatért hatalommal – megalkuvásnak éreztem volna. Így viszont internálótáborba kerültem, Kistarcsa területére, ahol hivatalosan „közbiztonsági őrizetben” tartottak. Eredetileg szeptemberben kellett volna szabadulnom, de plusz hat hónapot kaptam. Végül hadbíróság elé állítottak és a Forradalmi Katonatanács perében nyolcadrendű vádlott voltam, így három és fél év büntetést szabtak rám, valamint az ország összes egyeteméről kizártak. Összesen aztán két évig és egy hónapig tartottak fogva, majd 1959-ben amnesztiát kaptam.
Hogyan látja ennyi év távlatából az akkor történteket?
Nyilván sok nehézséget életem át a fogva tartás alatt, szörnyű idők voltak. Viszont ha a teljes forradalmat, szabadságharcot nézem, akkor ma is úgy gondolom, hogy ami történt engem személyesen megszólított, az enyém volt. Mindennél jobban megértettem a Szózatból azt, hogy „Itt élned, halnod kell”. Tudom, hogy sokan elmentek, de véleményem szerint ők egy másik életet választottak, így viszont a magyar sorsból kimaradtak. Én végül itt maradtam,
Ezt az életet is vállalni kellett valakinek, és sokan vagyunk, akik örömmel vállalni tudtuk.
Az áprilisi országgyűlési választás után sincs megállás: sorra jönnek az időközi voksolások, amelyek megmutathatják, átrendeződtek-e az erőviszonyok. Lesz, ahol már eldőlt a meccs, máshol izgalmas csaták jöhetnek a közelgő időközi önkormányzati választásokon.
Az Európai Labdarúgó-szövetség először rendezi meg Magyarországon a kontinentális elitsorozat, a Bajnokok Ligája döntőjét.
Egy 1989-ben készült BBC-riport fiatalok történetein keresztül mutatta meg, milyen volt Magyarország a rendszerváltás előtti hónapokban.
Személyi sérülés szerencsére nem történt.
A külföldiek sem eléggé meggyőzőek.
Zéró korrupció, béke és tisztelet – íme, az új társadalmi szerződés!
Nem lenne meglepő, ha Karácsony Gergely örömében egy kis megkönnyebbülés is lenne, hogy elköszönhet attól az embertől, aki az egyik legnagyobb vetélytársa volt a fővárosi politikában.
Szép lassan a hívek számára is láthatóvá válik, hogy a királyuk meztelen.
Az életben maradáshoz nélkülözhetetlen infrastruktúrát egyelőre nagyrészt elkerülték a háborús felek a Közel-Keleten, de bármikor bekövetkezhet a tragédia.
