Együtt menni, együtt lenni a hagyománnyal

„A Holokauszt során meggyilkolták a magyar vidéki zsidóság nagy részét, így e dalok sem éltek tovább. Erdélyben voltak olyan kisközösségek, ahol énekelték e dalokat?

Sajnos ez a hagyaték hajszál híján Erdélyben is veszendőbe ment. Éppen Kányádi Sándornak köszönjük, hogy újra fölfedeztük. A dallamok némelyikét Eisikovits Mihály zeneszerző, a Kolozsvári Magyar Opera volt igazgatója is közreadta saját átdolgozásban, ezeket például New York-ban is bemutatták, de nincs tudomásunk, hogy élő hagyomány lenne. A magunk szerény eszközeivel küzdünk mi is a feledés ellen, mint ahogy teszik például azok a népi muzsikusok is, akik a dallamok megőrzésében oroszlánrészt vállaltak azzal, hogy eltanulták a régiektől, és gyakran ösztönösen építették be a maguk művészetébe. 

Önt és művésztársait mi ragadta meg a jiddis dalokban annyira, hogy színpadra álltak velük? 

A magam részéről egy régi álom valósult meg, hiszen középiskolás koromban ismerkedtem meg a dalokkal, ifjú barátaim pedig úgy csatlakoztak hozzám, hogy mindenki hozzáadta magát ehhez az álomhoz a legjobb tudása szerint. Mindenki tudja, érzi, hogy ezek a dalok, a tematikájuk, a fordulataik annyira hozzánk is tartoznak, hogy ki kellett állnunk velük a közönségünk elé. Ami ezekben a dalokban sajátosan zsidó, az egyetemes is, az erdélyi vagy máramarosi zsidóság és a magyarság hagyományainak összefonódásáról talán szót sem kell ejtenem, hiszen evidenciák, elég, ha csak a Szól a kakas már... című, mindenki által ismert és közkedvelt dalra gondolunk.

Fölléptek már e dalokkal magyarországi zsinagógákban? Ha igen, hol, és milyen benyomást tett önökre az autentikus helyszínen való előadás?

Igen, a mostani előadásunk egy hosszabb ideje tartó kapcsolat egyik állomása, hiszen Deák Andrea barátunk figyelme kiterjedt arra is, hogy bemutassa ezt a kezdeményezést a budapesti Rumbach utcai zsinagógában ugyanúgy, mint például Beregszászon. Az igazán autentikus helyszín természetesen Máramarossziget volt, ahol a Vijniter Klau zsinagóga zsúfolásig telt, amikor a dalokat úgymond »hazavittük«. Ez a felfokozott érdeklődés egyrészt kellemes meglepetés, másrészt óriási elégtétel is volt egyben.”