Nekem kezdettől fogva olyan magyar szívem volt

„A legszebb éveiket vitte el a háború. Milyen emlékeket hordoz róla?

(...) Át akartak vinni minket a határon, viszont én – nem tudom, miért, de nekem kezdettől fogva olyan magyar szívem volt – sírva könyörögtem, hogy maradjunk itthon. Végül édesapám ráállt: levetette a katonaruhát, elásta valahol az erdőszélen, és lemaradtunk a csapattól. Egy földbirtokos asszony fogadott be minket, elvegyültünk a cselédházak között. Olyan kimerült voltam, hogy egy kis kamrába lefeküdtem aludni. Arra ébredtem, hogy az arcomba világítanak, kiabálnak az oroszok. Szerencsére a németeket keresték, így gyorsan továbbmentek. A földbirtokos asszony akkor bevitt egy teljesen kifosztott szobába, ahol nagy, támlás kanapé állt. Lefektetett a kanapé és a fal közé, ott töltöttem a nap hátralévő részét. Rettegtem, hogy eltüsszentem magam, vagy véletlenül valamilyen zajt csapok, amikor időről időre benyitott valaki abba a szobába. Kint a katonák már megtalálták a bort, és kezdtek randalírozni. Ott lapultam egész álló délután és éjszaka. Hajnalban az orosz csapat fölkerekedett és továbbállt. Csak néhányan maradtak hátra. Akkor előbújhattam a rejtekemből. Fejkendőt kötöttek rám, és szemüveget adtak, hogy elfedjék a fiatalságomat. Éppen krumplit pucoltunk a konyhában, amikor benyitott egy orosz katona. Azonnal kiszúrt, és odaült mellém, arról faggatott, hány éves vagyok. Csak annyit mondtam: nagyon öreg. Erre kitört belőle a nevetés, és tört magyarsággal azt mondta: »Ne félj tőlem, orvos vagyok.« Akkor én is elnevettem magam, majd fölállt és távozott. Amikor végre elindultunk haza, olyan boldog voltam, hogy örömömben virágot kezdtem szedni az út szélén. Egyszer csak látom, hogy kétségbeesetten integetnek a távolból a helybeliek. Kiderült, hogy alá van aknázva az egész terület! Azután, hogy elkerüljük az aknamezőt, úttalan utakon haladtunk tovább. Tavasz volt. Sosem felejtem el: ahogy a magas fűben gázoltam, majdnem átestem egy holttesten. Fiatal német katona feküdt ott, arca megkövesedve, szeme nyitva. Ma is látom magam előtt. Akkor értettem meg, mi a háború. Ezt a fiút is várja otthon valaki, ő meg itt maradt a réten, és soha nem fogják megtudni, mi történt vele. (...)

Egész életében azért írta a történeteit, hogy a gyerekeket boldogságra képes felnőttekké tegye. Mi kell a boldogsághoz?

Nem tudom megfogalmazni. Én boldog vagyok, minden más csak utólagos belemagyarázás.”