A remény rabjai

„Pedig milyen jó lett volna azt gondolni, hogy Kolozsvárott nyerésre állunk az első komoly csatában! Hogy hamarosan véget ér a történelemhamisító szimbolikus román térfoglalás, és befejezik a vadászatot iskoláinkra, egyházainkra. Hogy aztán indulhat az autonómiaforradalom, a tavaszi meg nyári hadjárat – azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy az oroszok ezúttal velünk lesznek.

A pofon józanító volt: ráirányította a figyelmet arra, hogy semmi nem oldódik meg magától. Még az is hiú ábránd, hogy az RMDSZ lojalitásáért cserébe legalább régi városaink neve kikerül magyarul a névtáblákra, mert Bukarest a legalapvetőbb kisebbségi jogi normák betartását is kegyként gyakorolja, sosem »ingyen«. Mélyen gyökeredző félelme ugyanis, hogy minden lépés, amely nem a romá­niai magyarság mielőbbi eltakarítását szolgálja, újabb esélyt ad valamiféle határrevízióra.

Lehet, hogy mi magunkat frusztráltnak és zárkózottnak látjuk, a románok pedig nyitottnak és toleránsnak, mindenesetre elgondolkodtató, hogy az elmúlt hónapokban külön ráhatás nélkül egyetlen magyar település nevét írták ki Romániában, mégpedig Budapestét. Fővárosunk ugyanis újra visszakerült a bukaresti diadalívre, arra, amely fennen hirdeti a román első világháborús győzelmek helyszíneit, immár ismét megtoldva a hazánk elleni 1919-es rablóhadjárattal. Keleti szomszédaink egyébként másfél millió eurót költöttek arra, hogy dicsőségük felújított emlékműve egy olyan erejű földrengést is kibírjon, amely az egész országot leradírozná a térképről.

Még szerencse, hogy a románok nem olyan pesszimisták, mint mi.”