Bátran kell élnünk – Almási Kitti klinikai szakpszichológus a Mandinernek

A Bátran élni című könyvében említi, hogy rengeteg gátlás, félelem van bennünk: még a legegyszerűbb helyzetekben is sokkal egyszerűbbnek tűnik elrejtőzni a szerepeink mögé. Az nem lehet bátor dolog, ha éppen felvállaljuk a szerepeinket?

Alapvetően abból indultam ki, hogy a hétköznapi találkozásaink során, a különböző helyzetekben valami kis dolgot mindig megmutathatunk magunkból. Ez lehet egy érzés, egy kérdés vagy a szeretet kifejezése. Azt tapasztaltam, hogy az emberek legtöbbje nagyon ódzkodik attól, hogy az ilyen szituációkban hangot adjon a véleményének, kifejezzen valamit. Túl nagy rizikóként kezelik. Ezekkel az érzésekkel, terhekkel aztán tovább lépnek a helyzetekből és később ezekből épülnek fel a szorongásaik, gátlásaik. 

Mit gondol a női-férfi szerepekről, ezek változásairól?

Vannak olyan merev szabályok, amelyeket már elengedtünk, mert a társadalmi szerepvállalások tekintetében egyfajta összemosódás zajlott le. Vannak azonban olyan alaptételek, amelyeket a legtöbb pár még mindig igényel. A nőnek időnként szüksége van arra, hogy a férfi kompetensen lépjen fel bizonyos helyzetekben, megoldja a problémákat, kézben tartsa a szituációt. Úgy látom, hogy erre a férfiaknak is szükségük van. Még akkor is, ha már manapság egy nőre sokkal több mindenben lehet számítani, néha szeretnék férfinak érezni magukat. Még egy nagyon emancipált nőnek is helyet kell teremtenie arra, hogy a férfi megélhesse a férfiasságát. Szerintem ugyanakkor nincsenek általánosan érvényes szabályok a társadalomra nézve. Egyre nehezebben definiálható a férfi szerep és a női szerep. Ezeket egyéni szinten kell kezelni. Az egyik férfi ettől érzi férfinak magát, a másik attól. Ugyanez igaz a nőkre is. 

                „Nyomasztó, amikor ráerőltetünk bizonyos szerepeket emberekre”

Ebben nem is lesz változás az elkövetkezendő 10-20 évben? 

A jövőben rugalmasabbakká kell válnunk ilyen téren. Leginkább attól érdemes tartózkodni, hogy a biztonságkeresés végett nagyon erős sablonokat erőltessünk a társadalomra. Az okozza a legtöbb sérülést és belső konfliktust is, amikor az emberek abban gondolkodnak, hogy az igazi férfinak vagy nőnek ilyennek-olyannak kell lennie. Teljesen jogos az a felháborodás, hogy ha én nem pont úgy vagyok igazi nő, ahogy a többségi táradalom gondolja, akkor miért akarja rám erőltetni bárki, miért kérnek számon? Sok nő számára az anyaság jelenti a női kiteljesedést, másoknak fontosabb a karrier, az önmegvalósítás. Ezzel sincs semmi gond, hiszen úgysem tudná szívvel tenni a dolgát senki, ha nem belülről fakad. Nyomasztó, amikor ráerőltetünk bizonyos szerepeket emberekre. Annyira más utakon vagyunk önmegvalósítóak, hogy e tekintetben toleranciára van szükség. 

Hol jön itt képbe az a bátorság, amiről a könyvében is ír? 

A bátorság itt pont azért jön szóba, mert bátornak kell lennünk ahhoz, hogy megvalósítsuk, felvállaljuk a valódi énünket. Ha a saját utunkat választjuk, akkor vállaljuk ennek a következményeit. Lesznek, akiknek ez nem fog tetszeni. De ezzel nem szabad foglalkoznunk, bátran kell élnünk.  

Mit gondol a feminizmusról? Sok nő keresi meg önt az egyenjogúságával kapcsolatos problémákkal?

Nem ez a legfőbb problémájuk az életben, kevesen jelentkeznek ilyesmivel. A legtöbb szenvedést az embereknek a párkapcsolaton, családon belüli elakadások, fájdalmak, problémák okozzák. Visszatérve a feminizmusra, én nem szeretem a sablonizálást, többek között azért, mert torzítja a valóságot. Fel tudnék sorolni olyan nőket, akik szerint férfiként jobban megbecsülnék őket a munkahelyükön, de legalább ennyi példát tudnék mondani arra is, hogy valakit azért becsülnek meg jobban a munkahelyén, mert nő. Őszintén szólva tudnék mondani olyan férfit is, aki arról panaszkodik, hogy egy nő előrébb tart nála, csak azért mert nő. 

A nagy feminizmus közepette sok férfi már úgy érzi, ő van elnyomva a nők által. 

Igen, ezzel én is találkoztam. De nem feltétlenül csak a munkahelyen. A családon belüli bántalmazás kapcsán is. Férfiaknak erről nagyon nehéz beszélni, megalázónak tartják beismerni, hogy igen, márpedig őt bántalmazta a párja. Legtöbbször arról hallunk, hogy a családon belüli erőszaknak szinte mindig nők és gyerekek az áldozatai. Ez igaz is, de van olyan is, hogy a férfi az áldozat, és ők sem mernek vagy szégyellnek segítséget kérni. 

          „A nőnek az érzelmi biztonság középpontjának kell lennie.”

Világszerte nők keresnek fel inkább pszichológusokat. A férfiak miért fordulnak nehezebben szakemberhez? Miért távolságtartóbbak a pszichológiával szemben?

A nőknél egyszerűen jobban beleillik a nemi szerepbe. Egy nőnél belefér, hogy elgyengüljön, hogy az érzelmekkel foglalkozzon, hogy segítséget kérjen. A társadalom a férfiaknak ezt nem igazán nézi el. A nőknek már eredetileg is az volt a feladatuk, hogy érzelmi biztonságot nyújtsanak, lelkileg is ápolják gyermeküket, vigasztalják párjukat. A nőnek az érzelmi biztonság középpontjának kell lennie. Ilyen értelemben logikus, hogy nekik kell időt és energiát fordítani arra, hogy lelkileg stabilan, harmóniában legyenek. Ezzel szemben, az a tévhit sokakban él, hogy ha egy férfi beismeri, hogy bizonyos érzésekkel meg kell küzdenie, az egyenlő a férfiatlansággal. Ez egészen mostanáig így volt. Egy férfinak nem szabad sírnia, ugye. Mostanában kezd változni a helyzet: egyre több vezető pozícióban lévő férfi meri bátran felvállalni az érzéseit, és olykor az azokkal járó könnyeket. Mindenesetre a társadalom még mindig arra tanítja a férfit, hogy a sikerei által ítélje meg önmagát. 

Egyre több párkapcsolatban vetődik fel a nyitott kapcsolat gondolata. Mit gondol erről, valóban működhet? Ebben az ingerdús világban ez lenne a jövő párkapcsolata?

Az emberek egyre jobban igényelnek egy új paradigmát. Próbálnak kidolgozni valamilyen forradalmi életmódot. Van egy réteg, amelynél jól működik a nyitott kapcsolat koncepciója. Elfogadják, hogy több partner van, vagy baráti párok alkalomadtán kicserélik egymás között a partnert. Ilyenekkel találkoztam. Állítják, hogy ez hosszú távon is tartósan, jól tud működni. Ezek a párok igyekeznek teljesen kiszorítani az életükből a birtoklás élményét és ezáltal egy teljes szabadságot élnek meg. Nekem aggályaim vannak ilyen téren, mert kicsit még gyerekcipőben jár ez az elképzelés. Azt látom, hogy egy ilyen felállás csak ideig-óráig működik. Amint az egyik félnek kevesebb lehetőség jut, behalnak a külsős szálak, összeomlik az egész. Elindulnak a klasszikus problémák. Az ember alapvetően úgy van beállítódva, hogy igényli az intimitást, a szoros, meghitt, mély kapcsolatokat, amelyeket nem lehet megosztani senki mással. Persze lehet, hogy nem lesz igazam...

Mik a leggyakoribb félelmek, gátlások a mai párkapcsolatokban?

A hűtlenség sok párkapcsolatban komoly félelmeket képes szülni. A bizalmatlanság beszippantja az embereket és erős belső feszültségeket okoz. Gátlások terén továbbra is az érzelemkifejezés jelenti a legnagyobb problémát. Sokszor azt érzem, hogy egyszerűen nem is ismerik egymást a párok tagjai. Félelemből nem mutatják meg egymásnak azt, amit nekem, kvázi vadidegennek megmutatnak. A szexualitással és a teljesítménnyel kapcsolatban is gyakoriak a durva gátlások. Van egy klasszikus ördögi kör, amivel sokat találkozom. Nincs elég szex, ha van, akkor is mondjuk merevedési zavara van a férfinak, ebből a férfi azt a következtetést vonja le, hogy biztos totál férfiatlannak lát a párom. Ezt nyilván megalázónak érzi, retteg a következő alkalomtól, nehogy megint kudarcot valljon. Inkább elkezd tablettát szedni. A másik oldalon, a nő szemében persze ez elképesztő megalázó. A nő azt látja, hogy mennyire nem vonzódik hozzá a párja, biztosan azért, mert csúnya vagy nincs elég jó alakja. Mindkét fél azzal távozik az ördögi körből, hogy kevesek voltak, ami még több gátlást és szorongást szül.

       „A gyereket elsősorban a kudarc elviselésére kell megtanítani”

Beszéljünk a gyereknevelésről: a 21. században milyen kihívásokkal találkoznak a szülők? 

A gyereket elsősorban a kudarc elviselésére kell megtanítani - teljesen egyetértek ezzel az alapvetéssel. Ez a legfontosabb. Ezt nem lehet elmagyarázni, ezt mutatni kell. Ha a gyerek azt látja, hogy az anyja, apja felállt egy nehéz helyzetből, az egy jó minta lehet neki arra, hogyan kell átvészelni egy nehéz időszakot.  

A mai gyerekek egyébként rettentő kegyetlenek. Nem mondom, hogy régen nem volt kiközösítés és hasonlók, de manapság rengeteg gyerek szenved attól, hogy kicsinálják a társai. Miért? Mert ők is halál frusztráltak. Azt tanulják meg otthon, hogy pakoljuk ki egymásra a feszültséget. Nem érzelmekkel, hanem feszültségelvezetéssel viszonyulnak egymáshoz. Aki ebben gyengébb, aki összeomlik a súly alatt, hogy mások nem szeretik őt, az befordul, megbetegszik ettől, és innentől kezdve még inkább célponttá válik.

Szóval a mai gyerekek egyre kegyetlenebbek? 

Én így tapasztalom. Nem tudják hová elvezetni a feszültségüket. Én nem vagyok gyerekszakember, de gyakorló anyaként azt látom, hogy annyira sok a tanulás, hogy nincs idő a feszültség elvezetésére. Ami lehetne a sport, a szabadidő vagy egy kis kinti mozgás. Van olyan, hogy gyerekek azért kapnak beírást, mert hangosabban beszélgetnek szünetben vagy ebéd alatt. Adott esetben hat-hét óra fegyelem és csend után. Ez volna az első alkalom a nap folyamán, amikor kicsit kiengedhet és beszélhet egy gyerek. Kérdés, hogy miként várjunk reggel nyolctól délután négyig a bennünk lévő mondanivalókkal és kapcsolódási vággyal? Hol a szelep ebben az egészben? Aztán itt bejön a képbe az is, hogy melyik szülő dolgozik úgy, hogy tud menni a gyerekért 4-re, és mikor nagy nehezen hazaérnek, még mindig kell tanulni, olyan sok van. Nem elég a napköziben. Aztán jön a vacsi és a lefekvés. A gyerekek számára egyszerűen úgy van kiépítve a rendszer, hogy nincs benne feszültségelvezetési szelep. A feszültséget fokozzák az egyre gyakoribb családon belüli problémák is. Hát persze, hogy a gyerekek egymáson vezetik le a feszültséget.  

           „A gyerekeknek nincs hová elvezetni a feszültségüket.”

A pályafutása során észrevett valamilyen magyar jellegzetességet a párkapcsolatok, gyereknevelés, nemi szerepek megélésének terén?

Nem tudom mennyire magyar jellegzetesség, de nálunk nagy arányban élnek emberek erősen eltorzult értékekkel. A sikeres ember fogalma például nagyon megcsúszott a magyar társadalomban. Az elmúlt évtizedekben nagy változások voltak az országban, és ez kitermelt egy olyan réteget, amelynek egzisztenciális helyzete jelentősen megugrott. Magasra kerültek, de ehhez nem értek meg érzelmileg. Egyszerűen nem tudják intelligensen kezelni a helyzetet. Nincs még hagyománya annak, hogy ilyen értelemben valaki kulturáltan viselje az esetleges anyagi sikerességét. Emiatt sok kirakatproblémával találkozom. Az ehhez a réteghez tartozó férfiak a pénzüket rakják ki a kirakatba, a nők meg mondjuk a testi adottságaikat és az összegyűjtött tárgyaikat. Ez nem egy érzelmileg érett társadalmi réteghez kapcsolódik. Gondolok itt arra is, hogy kiket neveznek sztároknak, mivel lehet valaki híres. Nyugathoz képest még mindig kicsit elmaradottnak érzem itthon azt, hogy a hírnév mögött sokszor nincs valós teljesítmény. Sok kétes dologgal lehet ismertségre szert tenni itthon. Ez borzasztó veszélyes a fiatalokra nézve. Nem kell tanulni, alázatosnak lenni, megmászni egy ranglétrát ahhoz, hogy híres legyél. Elég közönségesnek, primitívnek lenned hozzá. Ez egy torz társadalmi berendezkedésre utal.

Mi hozhatja el a változást? 

Sajnos sok ember gyűlöli a hétköznapjait. Csak a hétvégét várja. Igenis lehet úgy élni, hogy szeretjük a hétköznapokat, az esti együttlétet a szeretteinkkel, a becsületes munkát és a vele járó teljesítményt. Nincs olyan nagy gond azzal a hétfő reggellel! Szeressük azt, ahol vagyunk, amit csinálunk, ahogy csináljuk. Egyszóval szeressük azt, akik vagyunk, ne pedig azt hajszoljuk, akik nem vagyunk – és így megérkezik a változás.