Engem nem a Fidesz irányít – Siklósi Beatrix a Mandinernek

Van azért némi pikantériája, hogy épp ön indított '56-os műsort a köztévében.

Mert?

Mert éppen egy '56-tal kapcsolatos anyag miatt tették ki a köztévétől, még 2004-ben.

Tudtam, hogy David Irvinget nem fogjuk kihagyni.

Nem bizony.

Csak tudják az a gond, hogy ott semmi nem történt. Koncepciós per volt, hazugság, amelyet aztán folyamatosan sulykoltak – ettől még egy szó sem volt belőle igaz.

A hírek arról szóltak, hogy az Éjjeli Menedék című jobbos kultműsorban interjút készített a MIÉP meghívására Magyarországon turnézó holokauszttagadó történésszel, David Irvinggel, aki szerint 1956 egyébként zsidóellenes pogrom volt. Mi nem volt ebből igaz?

Semmi. Például: nem csináltunk interjút David Irvinggel. Egyébként: sajnos nem. A klasszikus újságírás szabályai szerint ugyanis mindenkit meg lehet kérdezni. Sőt. Azokat az embereket, akik megosztó személyiségek, de hatnak az emberekre, kifejezetten meg kell szólítani. Az nem mindegy, milyen kérdést tesz fel az újságíró. Már akkor sem értettem, milyen alapon akarja meghatározni bárki, hogy kivel szabad szóba állni, interjút készíteni és kivel nem.

Az viszont igaz, hogy Irving '56-ról olyanokat mondott, amilyeneket.

Igen, csak nekem ehhez mi közöm van? Micsoda logika az, amely szerint az interjúalany véleménye megegyezik az őt kérdező újságíróéval? Furcsa lenne, ha mindenkivel, akit mikrofonvégre kaptam, mindenben egyetértenék. Irvinget viszont még csak nem is tudtam meginterjúvolni: nyilvános sajtótájékoztatót tartott, arról forgattunk anyagot. Ennyi történt. Azóta is előrángatják ezt mindig, mintha egy sajtótájékoztatóról való tudósítás meghatározó lett volna több mint 35 éves műsorkészítői pályámon.

Annyiban meghatározó volt, hogy utána kitessékelték a köztévéből.

Olyan emberekkel volt akkor tele a média és a politika, akik számára ez remek apropó volt, az egész tényleg nem volt más, mint ürügy.

Ez 2004-ben történt. Akkor már két éve MSZP-SZDSZ kormány volt. Önök mégis egészen addig készítették az Éjjeli Menedéket. Ma el tudja képzelni, hogy akár egy késő esti műsorsávban Gréczy Zsolt saját műsort vihet a köztévében két évig Fidesz-kormány alatt?

Teljesen más időszak volt. Nem találgatnék. Az eltávolításom hátterében az állt, hogy 2003-ban megpályáztam a tévéelnöki pozíciót. Beadtam a pályázatot ugyanúgy, ahogy Friderikusz Sándor és Baló György is, pontosan azért, hogy végre derüljön ki: nem csak a liberálisnak mondott műsorkészítők lehetnek tehetségesek, színvonalasak. Egy csapattal összeálltunk, hogy megmutatjuk...

Arra a pályázatukra mondta Friderikusz, hogy villamoskalauz is csak fokozott ellenőrzés mellett lehetne, aki azt írta.

És? Számít Friderikusz véleménye? Ki mondja, hogy fontosabb, mint mondjuk az én akkori csapatom véleménye? Lassan azért le kellene szokni már arról, hogy mindig elbújunk, reszketünk, arra gondolunk, hogy azok, akik magukat függetlennek és tehetségesnek kiáltották ki, valóban függetlenek és tehetségesek. Én ebben nem hiszek. Vannak a balliberális oldalon is okos és tehetséges emberek, de azért azt hagyjuk már, hogy ott mindenki okos és független, miközben ezen az oldalon pártok által befolyásolt, tehetségtelen csinovnyikok tapossák csak egymás sarkát.

 „A nagykuratórium engem akart elnöknek”

De miért kellett volna önt eltávolítani, csak mert beadta a tévéelnöki pályázatot?

Mert nem kizárt, hogy, emiatt nem lehetett a Magyar Televízió elnöke sem Friderikusz Sándor, sem pedig Baló György. Pedig mindketten nagyon szerették volna. A nagykuratórium ugyanis engem akart elnöknek, ezért meghiúsult az egész elnökválasztás. Gondolom, mindkét kolléga elég dühös lett rám. Ezután nekem Baló György lett a főnököm a közmédiánál. A kulturális műsorokat igazgatóként, azaz hivatalnokként ő felügyelte, ő vette át hétről hétre az Éjjeli Menedéket is. Szerintem olyan cenzúrázás volt ott, amilyenről életükben nem hallottak.

Ha a kulturális igazgató belenyúl az anyagba, azt szerkesztésnek hívják, nem cenzúrának.

Leadtam egy anyagot, mire visszaküldte a kazettát a gyártásvezetővel és azzal, hogy innentől odáig vegyem ki. Mondjuk egy készülő színpadi mű bemutatását letiltotta Magyarázat legtöbbször nem volt. Velem Baló egyszerűen nem állt szóba. Olyan szép legendák szólnak a nagy liberális szabadságról, közben pedig ilyenek történtek sorozatban, hónapokon keresztül, minden héten. Egy idő után már fekete szinteket tettünk be az adásba, hogy a néző érezze, hogy ott megint kivettek egy részt. Szívesen beszéltem volna róla, hogy mi a szakmai probléma, de nekem ott nem is köszöntek. Pedig valódi közszolgálat volt, amire törekedtünk. Egy asztalhoz ültettük például a Magyar Ellenállók és Antifasiszták elnökét a Vér és Becsület elnökével.

Az rakendroll.

Az. Zseniális beszélgetés volt. Nem is mehetett adásba. Baló György kidobatta az egészet.

Miért?

Nem mondta meg. Senki nem mondta meg. Nem vittük ki az ügyet a házból, házon belüli szakmai szervezetekhez és vezetőkhöz fordultunk, de sehonnan sem kaptunk segítséget. Akkor született meg Matúz Gábor könyve, ami alapot szolgáltatott a kirúgásunkhoz.

Huszonhárom év után kellett távoznia, hiszen már 1981-ben a köztévénél volt. Tehát még az átkosban. Ott azért kellett némi lojalitás az állampárt felé, nem?

Nem feltétlenül. Sajnos tényleg nem 1998 után születtem, hanem akkor, amikor...

1957-ben.

Igen. Tehát: be lehet menni az archívumba, ki lehet kérni az összes híradós riportot, amelyet a nyolcvanas években készítettem. Mindegyiket vállalom ma is. Nagyszerű időszak volt ez egyébként számomra szakmailag. Kulturális riporter voltam, orosz és angol nyelvtudásom miatt pedig olyan emberekhez kerülhettem közel, mint Diana hercegnő, olyanokat interjúvolhattam meg, mint Yehudi Menuhin, Tony Curtis...

És Hillary Clinton!

Igen, őt is.

Ez a Lewinsky-sztori előtt vagy után volt?

Bőven előtte. Rövid kis anyag volt. Valamiért jött Magyarországra, fél hétkor leszállt Ferihegyen, leszedtük a gépről, gyors tudósítás, hogy az esti híradóban benne legyen.

Kinézte belőle, hogy 2016-ban amerikai elnökjelölt?

Természetesen nem. Mindenki alakul, akkor ő még nem volt first lady, sem fontos potentát. Csakhogy nekünk mindenki, aki azokban az években Magyarországra jött, érdekes volt. Nagyon élveztem is a híradózást, azt, hogy megörökítjük a pillanatot. És ehhez nem kellett semmilyen kapcsolat az állampárttal. Nekem nem is volt semmilyen kötődésem hozzájuk, párttag sem voltam. Azért lettem volna tehát Kádár csatlósa, mert interjút készítettem Boy George-dzsal?

Azért biztos nem. Boy George is, tényleg? Ki volt sminkelve rendesen?

Persze. A legtöbb interjúmat úgy készítettem, hogy kitaláltam előtte, milyen kis ajándékkal tudok közel kerülni az illetőhöz. Boy George-nak például vittem egy rúzst. Barbara Bush-hoz is így tudtam közel kerülni. 

Rúzzsal?

Ott más volt a trükk. Nehéz ügy volt. Azt mondták, kizárt, hogy a first lady megszólaljon. A protokoll szerint sosem nyilatkozik, felejtsem el. Tudtam viszont, hogy Bushéknak van egy Milly nevű kutyájuk, amelyet imádnak és folyamatosan dobálják neki a teniszlabdákat... Addigra már tapasztaltam néhányszor, hogy az amerikaiak igazán gyermetegek tudnak lenni, úgyhogy vettem egy egyszerű teniszlabdát, ráírtam, hogy „A magyar kutyáktól szeretettel Millynek”. Odamentem a szervezőkhöz, hogy szeretném odaadni.

Tényleg elég gyermeteg.

Az. Nagyon. De működött. Odajöttek és azt mondták, nagyon tetszik nekik az ötlet, úgyhogy odaadhatom Barbara Bushnak a labdát személyesen. Ha pedig már odaadtam, megragadtam az alkalmat és készítettem vele egy exkluzív interjút.

Ha ilyen jó idők voltak azok, mégis mikor alakult ki a „mi, elnyomottak” és az „ők, elnyomó liberálisok” mentalitás, a nagy médiaszembenállás?

A rendszerváltás pillanataiban. A nyolcvanas évek végén mind úgy éreztük, hogy szabadabb idők jönnek. A romániai forradalomról készítettünk 24 órás műsorokat. Korábban nem lehetett volna. Aztán kitört a médiaháború. A rendszer és a rendszerhez közel álló emberek, akikkel addig azt hittem, jóban vagyok, elkezdtek nagyon keményen fellépni a változásokkal szemben. Gyorsan kiderült, hogy mégsem lesz olyan nagy szabadság a tévében. Ha más volt a véleményed, elkezdtek terrorizálni.

Hogyan?

Úgy kezdődött, hogy „Döntened kell: Esti Egyenleg vagy Híradó!” Ez már akkor sem tetszett. Egy közszolgálati televízión belül két külön híradó, különböző irányultsággal? Ilyen a világon nem volt soha, csak nálunk, akkor. Elkezdtek tehát hívogatni, hogy menjek az Egyenleghez, én oda tartozom, stb. Nemet mondtam, aztán elmentem szülési szabadságra. Három évre kiestem az öldöklésből, de látni is rossz volt. Valahova állni kellett, elindult a véleményterror a szakmán belül, az aki nincs velünk, az ellenünk van logikája. Ezt nagyon nem szerettem. Én sem mondom meg senkinek, mit gondoljon.

„Volt olyan karácsony, amikor nem tudtam, mit adok majd a gyerekemnek enni. Ennyire Fidesz-közeli voltam.”

Akkor sem mondta meg, amikor az első Fidesz-kormány alatt pozícióba került és a Hét főszerkesztője lett?

Már hogy mondtam volna meg?

A szocik és az SZDSZ annyira vonalasnak érezték, hogy bojkottálták a műsort.

Pedig nagy szeretettel vártuk őket. Így akartak ellehetetleníteni műsorokat, nem csak a Hetet, a Vasárnapi Újságot is a Kossuth Rádióban. Nem jöttek be, aztán jól elmondták, milyen egyoldalúak vagyunk...

Egyébként hogyan, mikor lett ön az első Fidesz-kormány számára megbízható ember?

Miért lettem volna az? Szakmailag eljutottam addig egy szintre szerintem. Már miért ne lehettem volna én egy vezető műsor főszerkesztője?

Lehetett, de ne tegyünk úgy, mintha nem szólt volna bele a politika, ki lesz a meghatározó műsorok gazdája.

A főnököm megkért, hogy vállaljam el a Hét vezetését. Ennyi történt. Hozzám nem kopogott be a Fidesz, nem hívtak be pártszékházakba.

2004 után aztán valahol mégis. A Polgárok Házában dolgozott.

Igen, amikor innen kirúgtak és nem volt munkám, ott voltam hét-nyolc hónapig. Egy kedves ismerősöm hívott. Hét évig nem volt állásom. Az valahogy senkit nem érdekelt akkor, hogy miből élek. Pedig volt olyan karácsony, amikor nem tudtam, mit adok majd a gyerekemnek enni. Ennyire Fidesz-közeli voltam. Ilyen mélyen beépültem a politikába.

Tényleg: miből élt?

Az Éjjeli Menedék dvd-változatát kezdtük el csinálni Matúz Gáborral. Amennyit el tudtunk adni, az után volt bevételünk. De nem bánom. Semmiért nem adnám azt a hét évet – az összes nyűglődésével, pénztelenségével együtt is megérte. A fájdalmakkal együtt is: amikor megtapasztalod, hogy akiket korábban barátnak hittél a szakmában, hirtelen nem hívnak vissza. Mert nem vagy már „ott”. Akármennyire fáj, ezek a tapasztalatok fejlesztenek.

Azért visszajött a közmédiába 2012-ben, amint lehetősége lett rá.

Nem lehetőségem lett rá és nem visszahoztak Orbánék – mert ilyeneket is írtak rólam. A valóság az, hogy megnyertem a munkaügyi pert. Hét évig tartott, de a végén győztem és a bíróság kimondta: jogtalan volt az elbocsátásom, igazságtalanság történt velem szemben.

Azok a „félreértések”, hogy Orbánék visszahozták, nyilván abból is fakadtak, hogy szakmailag a kultúrától a kultúrharc és közélet felé fordult, például a nemzetet elveszejtő antimagyarokról szóló rádiójegyzetet írt.

A közélet jó szó, ugyanis nem a pártpolitika felé fordultam soha. Vannak viszont olyan feszültségpontok ebben a társadalomban, amelyek érdemesek a kibeszélésre. Az újságíró feladata többek között az, hogy erre lehetőséget biztosítson. Egy rádiójegyzetben valóban átfogalmaztam Spiró György versét, amelyben a „dúlt keblű mélymagyarok” jönnek megint a „szarból”, de egy sor más jegyzetet is írtam; az Echo TV-n pedig összehoztunk például olyan vitát, amelyen Budaházy György, Kende Péter, Schuster Lóránt és Száva Vince cigány vezetővel négyesben vettek részt. Zseniális beszélgetés volt. Amikor ott ülnek egymással szemben. Amikor nem  üzengetnek egymásnak, úgy, hogy közben mindenkit hergel a saját hátországa. Jó volt látni, hogy ott van két külön világ, mégsem fojtják meg egymást.

Ön talán nem hergelt? Egyházi vezetők mondták, hogy antiszemita kijelentései miatt nem alkalmas a köztévé vallási műsorainak főszerkesztői posztjára. A tévé vezetése meghajolt előttük. Katolikus, református vezetők mondták ezt, nem csak a Mazsihisz.

Nem érdekel a véleményük! Ha valaki ilyet mer állítani, az bizonyítsa is. Bizonyítsa be, hogy Siklósi Bea antiszemita. Ha keresztény egyházi vezető, akkor is mutassa meg, mi alapján ír le ilyet.

Egy rakás Facebook-poszt alapján, például. „Jön Izrael, védd a hazád magyar!” „Több ezer ortodox zsidó érkezett a nyírségi faluba és itt is maradnak...” Igaz, hogy ezeket nem ön írta, de megosztotta.

Bocsánat, mi az, hogy antiszemita? Tudnék most olyan magánéleti tényt mondani, amelyből elég nyilvánvaló lenne rögtön: kizárt, hogy én antiszemita legyek.

Ön talán zsidó származású?

Nem.

Akkor?

Nem mondom el, mert egyrészt magánügy, másrészt nem csak engem érint, de ami a legfontosabb: nem nekem kell bizonyítanom, hogy nem vagyok antiszemita. Csak azért, mert rám fogták, hogy az vagyok. Normálisan ez úgy megy, hogy aki ilyet állít, annak kellene bizonyítania a vádját. Amit egyébként határozottan visszautasítok. Nem hallott tőlem senki antiszemita szöveget. Komolyan gondolkodtam azon is, hogy jogi lépéseket teszek az egyházi vezetők ellen; aztán rájöttem, hogy nekem nem ezeknek az embereknek kell megfelelnem, hanem a Jóistennek. A lelkiismeretem pedig teljesen tiszta.

„Meg kellett tanulnom, hogy nem szabad azonnal reagálni”

Ön tehát nem hibázott? Egyáltalán, sehol?

Dehogynem. Semmi sem tökéletes. Vannak aztán korszakok a személyiségfejlődésben. Én vehemens típus vagyok, akiben dúlnak indulatok. Meg kellett tanulnom, hogy nem szabad azonnal reagálni. Akkor sem, ha úgy érzem, igazam van. Hogy végig kell gondolni dolgokat. A hét év magaláztatásai, kirekesztései, hazugságai, amelyeket rólam terjesztettek, segítettek ebben is. Alázatra neveltek. Az alázat pedig szabadságot ad. Azért az eléggé jellemző, hogy most is ezekről a Facebook-posztokról kérdezgetnek, meg a magyar egyházi vezetők vádjairól, arról meg mondjuk nem, amire nagyon büszke vagyok: hogy Ferenc pápa maga áldotta meg a műsorunkat. A Jónak lenni jó című műsort, amelyet én találtam ki, s amelynek a Katolikus Karitász volt a kedvezményezettje. Díjakat szervezetek, kormányok adnak, de a pápa mégiscsak a pápa. Az ő áldása hatalmas erőt ad és nagy öröm. Amúgy is nagyon hiszek az áldás erejében, s minthogy két éve lettem elsőáldozó, a pápai áldás nekem különösen sokat jelent.

Csak két éve lett elsőáldozó? Hogyhogy?

Úgy, hogy gyerekkoromban vittek ugyan templomba, de ott mindig féltem. A szigorú, büntető Isten képe riasztott. Gyerekként az ember kapja a hitet, én viszont felnőttként, folyamatosan jöttem rá, milyen erejük van a szentségeknek. Néhány éve tehát úgy döntöttem, eljárok hitoktatásra, elsőáldozó lettem, most meg bérmálkozni szeretnék.

Azt hittük volna, tipikus keresztény középosztálybeli családból jön.

Hát nem. Szoba-konyhából. Munkáscsaládból. A szüleim az ampullagyárban dolgoztak Angyalföldön. Nem végeztek egyetemet, de született intelligenciájuk arra sarkallta őket, hogy a taníttatásunkra nagyon odafigyeljenek. „Pénzt nem tudunk adni, kapcsolatrendszerünk nincs, a tanulásotokat biztosítjuk.” A nővéremhez például a csokornyakkendős Aladár bácsi járt angolt tanítani a hatvanas években. Egy igazi deklasszált elem. Nincs tehát budai hátterem. Sem egyházi, sem értelmiségi. Egyébként: tipikus életek nincsenek. Mindenkié különleges, csak nem szokás kérdezni, nem szokás észrevenni. Ez a borzasztó ebben a rohanásban, amelyben élünk. Nem tudsz elmélyülni semmiben, végiggondolni a másikat, vagy önmagadat. Azt, hogy mit csináltál jól, mit rosszul. Ebből van aztán, hogy sodródunk ide-oda. Kattintgatunk a Facebookon, amely egyébként hatalmas átverés. Elképesztő, mivé nőtte ki magát. Ma már azért kapják a fizetésüket úgynevezett újságírók, hogy vadásszák a nekik nem tetsző emberek posztjait. Ebből születnek cikkek. Ez azért már nagyon az alja a szakmánknak.

Ha már szakma alja: a 888.hu-ról, a Ripostról, a TV2 szakmai színvonaláról mit gondol? Ilyen médiáról álmodott a jobboldal hatalomra kerülése után?

Ezt nem kommentálnám, mert nem az én ügyem, nem tudok vele mit kezdeni. Én tényleg nem a politika logikája alapján gondolkodom. Vannak persze politikusok, akik nagyjából abba az irányba néznek, amelybe én is, de nem vagyok a beosztottjuk.

Várhegyi Attila sem kopogtat itt önnél, hogy milyen műsorok kellenének?

Nem. Teljesen szabadon dolgozom. Vannak ötleteim és persze vannak másoknak is, de a pártpolitika itt nem kap szerepet. Olyan kérések a főnökeimtől jönnek, hogy Szent Mihály-napot kellene csinálnunk: ezek feladatok, de nem kell megerőszakolnom magam, hogy végrehajtsam őket, hiszen ezek jó feladatok, értékes műsor születik belőlük.

„Nem tudsz olyan nagy műsort készíteni, amely a Való Világon felnőtteknél vagy a Facebook-generációnál is telibe talál.”

Az Én ötvenhatom a saját ötlete volt?

Igen. Év elején összeültünk, hogy átbeszéljük, hogyan foglalkozzunk a forradalom hatvanadik évfordulójával. Sok ember máig hordozza nem csak a történeteit, de a félelmeit is. Találkoztunk olyanokkal, akik most először beszélnek a forradalom időszakáról, akiknek a családja sem tudta sokáig, hogy részt vettek benne.

Pedig 25 éve dicsőségnek számít, ha valaki benne volt.

Mégis, sokan még mindig úgy élik meg az áldozatok közül, hogy nekik kell szégyellniük magukat. Mert mondjuk megverték őket. Lelkiismeretes ember magában keresi először a hibát. A nagyapámat is rendszeresen félholtra verték a kommunisták, de ő sem beszélt róla soha. A negyvenes évek végén már kényszermunkára vitték, hetente-kéthetente adták ki nagymamámnak a véres ruhát. Úgy kínozták, hogy forró rezsót nyomtak a talpára. A hatvanas években mindig látogattuk a kórházban. Szívbeteg volt. Azt hittük, eleve rossz a szíve. Csak felnőtt koromban tudtam meg a nagymamámtól, hogy a kínzások okozták a betegségét.

Régen, ha valamit leadott a híradóban, az egész ország látta. Aki ehhez szokott, azt nem zavarja nagyon, hogy egy-egy műsorával az egykori nézőszámok töredékét éri csak el?

Nem hiszek a mennyiség mindenek feletti erejében. Az ötvenhatos forradalmat sem milliók robbantották ki. Néhány tízezer ember volt. El kell fogadni, hogy nem tudsz olyan nagy műsort készíteni, amely a Való Világon felnőtteknél vagy a Facebook-generációnál is telibe talál. Két percnél tovább nem tudnak figyelni, a húszévesek nem fognak leülni tévét nézni. Ahelyett viszont, hogy ezen siránkoznánk, meg kell találni hozzájuk az utat. Ezért van az, hogy Az én ötvenhatom három perces és ötvenhat másodperces részekből áll. Úgy gondoltuk, ha beépítjük műsorok közé, az is látni fogja, aki nem ülne le megnézni egy nagy filmet a témáról. Így szét is lehet szórni az összes csatornán, nagyobb eséllyel érhet tehát célba az üzenet. A nézettség nem teljesen mellékes, de nem is minden. Olyan már nem lesz, mint annak idején, amikor kétmillióan nézték a Hetet. Ma a tematikus közszolgálati csatornákon mindenki azt találhatja meg, ami neki fontos. Aki kultúrát szeretne, azt. Ha harmincezren nézik meg a tévében a Kékszakállút, akkor annyian. Nem baj. Az Operába például nem mennek el rá harmincezren, mégsem mondjuk, hogy kicsi az Opera nézettsége, nincs rá szükség. A fontos az, hogy a kiemelt projektjeink minőséget és értékeket képviseljenek.

***

Fotók: Földházi Árpád.