Eltemették Csoóri Sándort

Csoóri Sándor mindig a magyarokkal volt - hangsúlyozta az emberi erőforrások minisztere a szeptember 12-én elhunyt Csoóri Sándor költő, író, filmalkotó temetésén szerdán az Óbudai temetőben.

A szertartáson Csoóri Sándor családtagjai, pályatársai, tisztelői között jelen volt a kormány képviseletében Orbán Viktor miniszterelnök és a kabinet több tagja. Részt vett a temetésen Boross Péter volt miniszterelnök is.

Balog: Csoóri mindig a magyarokkal volt

Balog Zoltán búcsúbeszédében kiemelte: ha a 21. század magyarjai erős közösséget akarnak alkotni, akkor újra élniük kell a népi hagyományt, nem valamilyen foszladozó nosztalgiából, hanem mint a megmaradás és gyarapodás egyik fontos zálogát. A miniszter szerint mégis elmaradt a katarzis, amit az író kevésbé magának, sokkal inkább a nemzetnek kívánt. Annak a sokaságnak, országlakóknak és azon kívülieknek, akiket 1990 után annyira nemzetnek kívánt látni. Elmaradt a katarzis: a közös megérkezés a demokráciába, a megtisztulás élménye, s a közös alapról indulás akár sokfelé is – emlékeztetett a miniszter, idézve Csoóri Sándor kérdését is: Lehet olyan demokráciára bármit is építeni, mely együtt él a vérbírókkal?.

Balog Zoltán elmondása szerint hamar Csoóri Sándor lett az, aki nem jó. „Tiltakozó aláírások, ellencikkek százai, és máris kiröpítették közösségi lelkiismeretünk státuszából Csoóri Sándort azok, akiket zavart az ő közösségi lelkiismerete” – idézte fel. Mint hozzátette, nem engedték, hogy médium legyen az, aki korábban egyszemélyes intézményként volt jelen a belvárosi asztaltársaságban és a lakiteleki népi sátorban is: Csoóri nem lehetett az ünnepelt. A miniszter kiemelte, hogy a véleményvezérek a „legnagyobb vadra” lőttek és sok nagyságot is megtévesztett a történelmi sebek kinemmondhatóságával operáló korszellem.

Csoóri Sándornak elevenek maradtak sebesülései, mert akit szimbólumnak tartottak, az nem volt sebezhetetlen: ember volt. „És szabad maradt mégis, belülről szabad, az utolsó pillanatig, az utolsó évek közéleti magányában is. Miközben a részvétel és a tanúskodás mindennapi igénye – melyet Móricz Zsigmondban úgy csodált – soha nem hagyta el” – hangsúlyozta. „Életem egyik nagy ajándéka, hogy (...) odakerülhettem a közelébe; meghallgatott, kíváncsi volt rám, hallgathattam és hallgathattunk, együtt aggódhattam azokkal, akik szeretik. Belenézhettem távolodó tekintetébe, foghattam haldokló kezét” - idézte fel Balog Zoltán. Csoóri Sándor élete önálló műfaj, érdekcsoportba, osztályba, politikai táborba nem sorolható létezés. Még akkor sem, ha mindig a magyarokkal volt – búcsúzott a nemzet művészétől az emberi erőforrások minisztere.

Egybegyülekezés

A szertartás kezdetén a gyászolók a Nemzeti Énekkar művészeivel elénekelték a 90. zsoltár 1. és 2. versét. Bogárdi Szabó István református püspök ezt követően Ézsaiás próféta 40. könyvéből, majd Pál apostol 2. korintusi leveléből idézett. A püspök búcsúbeszédében felidézte, hogy Csoóri Sándor egész életében szerette az „egybegyülekezést”, és most, holtában még egyszer egybegyülekeznek tisztelői, hogy megadják számára a végtisztességet.

Bogárdi Szabó István felidézte, hogy néhány hete, amikor meglátogatta Csoóri Sándort a kórházban, megkérdezte tőle, hogy harci vagy vigasztaló zsoltárt olvasson-e fel számára. Önkéntelenül is harci zsoltárok felolvasásába kezdett, de a nagy beteg alkotó végső, elrettentő erővel vigasztalót kért. A püspök a nagy magyar őrállónak nevezte Csoóri Sándort, aki egyszerre volt próféta, apostol és tanú, aki akkor is szeretett itt élni, amikor az országot nem úgy rakták össze, ahogy ő szerette volna.

Kósa Ferenc: Csoóri az igazmondást választotta

Csoóri Sándor a kommunista diktatúra idején nem a zsarnokság túlerejét mérlegelte és nem az elnémulást választotta menedékül, hanem az igazmondást, mert egy magyar költőnek ez a dolga – fogalmazott Kósa Ferenc filmrendező barátja, Csoóri Sándor költő, író szerdai búcsúztatásán az Óbudai temetőben. Ki kell csikarnunk a történelemtől a szabad gondolkodás és az igazmondás jogát, nincs más választásunk – idézte fel Kósa Ferenc a hatvanas évek elején, első találkozásuk során mondottakat Csoóri Sándortól. Hozzátette: aznap életre szóló barátságot kötöttek, áttekintették a magyar történelem sorsdöntő pillanatait és az arról való vélekedésük is nagyon közel állt egymáshoz.

Szólt arról, hogy akkor pontosan érzékelték: olyan korban és országban éltek, amelyben az embertelenség erői messze felülmúlják az emberségét és a Trianonban megcsonkított ország, valamint a történelem által megtöretett nemzet erőinek szinte semmi esélye a politikai hatalom vérvörös diktatúrájával, az országot megszálló hadsereg irdatlan katonai erejével szemben. „Költő vagyok, nem tudom és nem is akarom a mindenáron való túlélés logikája szerint elképzelni az életemet, se belegabalyodni, se beledögleni nem akarok a megalkuvások kényszereibe. Hitem szerint a katonai és politikai logikával szemben léteznie kell valamiféle emberi logikának is, mert az ember sokkal több annál, mint a történelmi tények és társadalmi viszonyok összessége” – adta közzé Csoóri Sándor hatvanas évek elején mondott szavait Kósa Ferenc.

Azt is felidézte, hogy Csoóri szerint az írónak nem részvétre vagy rokonszenvre van szüksége, hanem az olvasó szabadságára és szabadnak lenni annyi, mint mást felszabadítani. Mint a rendező felidézte, az évtizedek során sok filmnovellát és forgatókönyvet írtak együtt, az első ilyen a Tízezer nap volt, amelyben nevén nevezték az 1956-os forradalmat, azon nem voltak hajlandóak változtatni, emiatt a hatalom betiltotta az alkotást és Kósa Ferenc emiatt sokáig a lét és nemlét határán tengődött. „Ezekben az életveszélyes időkben leginkább te tartottad bennem a lelket és később még számos közös filmet készítettünk együtt és Sára Sándorral, de szinte valamennyi filmünkkel meg kellett ütköznünk a korabeli cenzúra hatalmával. Ez volt az ára annak, hogy tisztességes emberek és tisztességes magyarok maradtunk, erről tanúskodnak közéleti küzdelmeink is” – szögezte le a Kossuth-díjas rendező Csoóri Sándor búcsúztatásán.

(MTI)