A mi közös hetedik ajtónk

2016. július 21. 13:04

A középkor embere még benne élt a mítoszok világában. Ma a mítoszok hiányában révedezik és hiányérzetét kiüresedett konzummal kompenzálja.

2016. július 21. 13:04
Gágyor Péter

A MI KÖZÖS HETEDIK AJTÓNK

 
Különös, olykor valóban félelmetes utak vezetnek a mítoszok üzeneteinek megközelítéséhez, értéséhez mert: „Az igazság /aléthia/ eredeti értelmében elrejtetlenségében, felfedettségében, feltárultságában nyilvánul meg, magukat a dolgokat jelenti, ami megmutatkozik” (Martin Heidegger)

Mert: „Platón mitikus hőse, a pamphülai Ér, biztosan tudna nekünk mesélni a Léthéről, s arról is, hogy a tudás emlékezés (anamnészisz)…Platón nyomán Európa filozófiai gondolkodása évszázadokon át az emlékezés és az emlékezet tartományában kereste az igazságot.”  (G. Fodor Gábor)

Filozófia, festészet, zene

Gyenge Zoltán saját bevallása szerint zenét hallgat (például Bachot), miközben a mitológiáról írt elemzésein dolgozik. A „Kép és mítosz” második kötetében ugyanezzel a munkamódszerrel folytatja elemzését, mint az elsőben és az olvasóknak is ajánlja a zenét, a zene kiváltotta nonverbális üzeneteket.  Amik, ugye, összerímelődnek a témáival, mert a kreatív gondolkodás már csak ilyen, és így hathat Szókratésztől a máig (igen, akár Gyenge Zoltánig – véli a recenzens), a filozofikus gondolatok (hipotézisek), összekapcsolódnak a festészet remekeivel a jó zenék ölelésében. 

Nem lubickolás ez egy mítoszok nélküli korban, amikor végül is az ősi mitológiák hozzánk is szóló kódjainak a megfejtésére törekszünk. „A mítosz – szemben a fogalmi gondolkodással – képekben, történetekben való elbeszélés, vagy láthatatlan festmény, ami a már idegőrlően és dögletesen unalmassá vált fogalmi gondolkodással szemben egy olyan alternatívát kínál, amelynek segítségével – ha létünket valós élménynek fogjuk fel – mindazt felmutathatjuk, amit megszólaltatni érdemes” – olvashattuk Gyenge Zoltán első kötetében. Az Ér-mítoszból kiindulva (Christoph Jamme nyomán) foglalja össze a lényeget, a mítosz axiómáját: „Cselekvés és elmesélés. Csak mond és mutat, de nem határoz meg semmit, nem nyújt fogalmat az érzésnek.” Hasonlatosan működik, mint a szabad asszociációink kaotikus (mégis-) rendje elalvás előtt, vagy ébredés után az ébrenlét és az álom mezsgyéjén.

Vagy? – el egészen a kierkegaardi Vagy-vagy-ig? Vagy azon is által és innen? (Schelling és Goya, Caravaggio és Jung, Nietzsche és Magritte művei, amikor képzeletünkben találkoznak). Mert a mítosztól nem lehet/kell szabadulni, ma sem, ebben a mítosztalan és mítoszokat pusztító posztmodernnek mondott konzumkorban sem lehet szakítani velük. Mert a mítoszaink bennünk vannak, hatnak reánk, hisz saját bevallása szerint szerzőnk sem választotta az Ér mítoszát könyve vezér- /Ariadné/ fonalául, maga a mítosz választotta őt. Mégis olyan nehezen definiálható, mi a mítosz. Erósz, Prométheusz, Sziszüphosz, Nárcisz, Dionüszosz és a többiek… a vágy, a fájdalom, a küzdelem, az egzisztencia, a szenvedély és a téboly örök gomolygásának titkai? A szimbólumok a Léthén innen és túl, fenn az Olümposzon és zömmel alatta, hol a tehetetlen/telhetetlen emberek és a hozzájuk oly hasonlatos istenek sorsának végtelen változatokban ismétlődő eseményei zajlanak. „ Ez (a mítoszok üzenete) vezet vissza a természet szívéhez, ahhoz az organikus elragadottsághoz, amelyet a múltban a görög már átélt, de ha jól figyelsz, és megfelelően cselekszel, akkor rá fogsz jönni: minden a jelenben történik. És ez minden igaz mitológia első és egyben végső tapasztalata.”- figyelmezteti olvasóit Gyenge.

„Nem mese ez gyermek”

Igen, valóban a mese az egészen más. A mese (és a mesévé szelídült mítosz is) felold, stabilizálja, elképzelt helyére rakja a világot, megnyugszik benne a lélek, mert „boldogan éltek, míg meg nem haltak” lesz a mesélés végkicsengése az örök abszurd kompromisszum. A mítosz évezredek óta tudatosan, olykor esetleg tudat alatt jelen van a képzőművészet, a zene és a filozófia világában, de nyughatatlan mozgatója az örök „titok. Igen, mert a titok sosem fejthető meg. Ami megfejthető, az a rejtély. A titok lényege éppen abban áll, hogy az elme számára mindig rejtve marad, ezért nem mond ki az istenség semmi kézzelfoghatót, hanem csak jelzi, hogy van valamilyen titok, amely a mélyben elrejtőzik és ott rejtve is marad.” És a delphoi jósda sem konkretizál, a jóslat magyarázható így is, és/de üzenete igaz lehet az ellenkező értelmezésben is. Delphoi egyetlen fontos és maradandó mondata a közhely, a jelszó: Ismerd meg önmagad. Ez az egyetlen tisztességes üzenet, és bizony oda kellene figyelnünk rá, mert a mítosz így üzen, mint a ma már mitikusnak érzékelt ókorból üzeni Szókratész példája is, aki „ismert valamit, ami manapság a feledés homályába veszett: a tisztességet.” 

Már Platón is megállapította, hogy Erósz (általa a test oly könnyen fékevesztetté váló vágyai) mindig jelen van bennünk, még akkor is, ha letagadjuk jelenlétüket. A filozófia ugyan eredendően más, nem azonos az Erósszal, de nélküle a filozofikus gondolkodás rendszere nem működne, mert kell a filozófiához is az Alkibiadész-i szent téboly és mámor. „Számon kérni a sorson nincs mit. És nincs miért. Aki ezt megérti, az ért meg mindent igazán. Számon kérni az isteneken nincs mit. Aki ezt megérti, csak az érti meg az isteneket is igazán. Ez a mitológiai megértés alfája és ómegája.” Viszont mégis csak ott marad bennünk az a „mégis”. És egy életen át nem szabadulunk meg tőle.

A filozófia több az élménynél és a megértésnél, felette áll a gyakorlati fogalmainknak, Gadamer szavaival, amiket ő az esztétikai élményre vonatkoztatott „mindig egy végtelen egész tapasztalatát tartalmazza”. Másképp csak dilettáns látszat marad, a jól értesült sznobizmus álorcája.

„Csak menjünk el néha-néha kiállításokra vagy koncertekre, és hallgassunk bele a szünetben az előtérben zajló beszélgetésekbe, intellektuális csevejbe. Jól fogunk szórakozni” – javasolja Gyenge Zoltán fájó iróniával és Nietzschére hivatkozva hozzáfűzi: „Ha bármit tagadok, tudnom kell: mit tagadok!” Különben alárendelődik jelenlétünk a térben és időben a konzum diktálta felszínes, üres – csak gyakorlatiasan materialista gondolkodásnak. Mert bizony Schelling, Unamuno, Kant és Nietzsche szövegeiben ismétlődik ez a nagy felismerés, hogy „nem a zsarnok teremti a rabszolgát, hanem a rabszolga a zsarnokot” és ez így működik a hétköznapi gyakorlatban és/de a szellem felsőbb régióiban is.

Hova tűntek a mítoszok?

Goethe finoman meghajolt Bernard Le Bovier de Fontanelle kompromisszumos ideája jegyében (aki szerint „csak a test hajlik meg, de a szellem nem”) egyik délutáni sétája közben a szemben jövő hercegi udvarnak. A mellette lépkedő Beethoven egyáltalán nem hajolt meg. A szemébe húzta a sapkáját és átcsörtetett a hercegi csoporton. Neki a teste sem hajolt meg. A halhatatlan zseni nem félt az élet és halál vélhető, vagy valóságos következményeitől. 

„A modern ember, hát még a poszt-modern poszt-ember (talán ő a Nietzsche-i „utolsó ember”?), semmitől sem retteg jobban, mint a haláltól. Ahelyett, hogy attól rettegne, hogy nem él valójában.”

Tényleg hová tűntek el sorsunkból, életünkből a mítoszok, hová tűnt el a hatásuk (a kultúra. a filozófia, az emberi tartás) a konzummal mételyezett, a globalizáló posztmodern korunkból? Mi ez a lihegő akarnokság, ez a mindenáron felmutatható szellemi másság üres tüntetése, ami ott buzog az álművészetek és áltudományok mögötti különös elméletekben, amelyek már koedukált klozetokba szorítanák az egyenlőség és az emberi jogok félreértelmezése ürügyén az ember legtermészetesebb apró teremtményeit, a még az ösztönösen fiúként és leányként játszadozó óvodáskorú kisfiúkat és kislányokat is. Közben a tudomány és a művészet mintha hallgatna. Vagy ha nem is hallgat, csendesen biccent és félrenéz.

Ez volna a mítosz eróziója? Ez volna a szalonképtelenné vált erőszakoskodó, őrjöngő, bosszúálló, széplelkek által az istenek ősrégi kísértésének eltitkolása? Pedig ezek a mítoszokban elmondott, tragikummal zsúfolt események sorsunk feloldhatatlanságának hozadékai voltak/lettek kultúránk alapjai – és ha a széplelkeknek nincs is ez a kedvükre, azok a mítoszok még most is jelen vannak a tapintható hiányukkal. Ez létünk, sorsunk hiánydramaturgiája…

A kékszakállú herceg vára

Megint a zene. Most nem Bach – Bartók. A Kékszakállú sorra nyitja az ajtókat, ereje fogyatkozóban, tartása megroggyan. Igen, a hetedik ajtónál kicsúcsosodik a tragikum. Ezt az ajtót már nem lehet feladni. Mögötte rejteznek a mítoszok mozgatói is valamennyi gyilkos és hazug borzalmukkal egyetemben. 

Mindenkinek van egy hetedik ajtaja. És mindennek. Ezt, aki őrzi, olykor restelli is, de mindig titkolja. Mert titok. És a titok nem megfejthető rébusz. A titok életerő, amiben együtt munkál reptilis örökségünk zabolátlan, sőt, önző Zeuszként gyilkosan dühöngeni is képes Éroszának minden terméke. Ott lappang együtt az ethosszal. Különös, olykor abszurd, de elválaszthatatlan kapcsolat ez a tudatalattink homályos birodalmában.

Az emberi, vagy szűkítsünk – az európai civilizációnak is van/volt/kellene, hogy legyen csoporttudata, ergo a csoport-tudatalatti vára is bennünk kísért, és ebben a várban ott a hetedik ajtó! És van, mert lennie kell, a kollektív szabad asszociációk mindig mítoszokra éhes (és mítoszteremtő) bár egyelőre tán kutathatatlan és csupán sejthető titok világa is közös szellemünkben, ez volna tán az a bizonyos közös hetedik ajtó. Mögötte van a mítoszok világa, az Érosz és ethosz kettőssége.

Figyelmet érdemel Umberto Eco megállapítása e kettősséget illetően: „a középkori ember esztétikai érdeklődése a miénknél sokkal szélesebb körű volt, és figyelmüket a dolgok szépsége iránt gyakran a szépségnek, mint metafizikai adottságnak a tudata keltette fel; ugyanakkor létezett a köznapi ember, a művész és a művészet dolgaiban örömét lelő ember ízlése is”.

A középkor embere még benne élt a mítoszok világában. Ma a mítoszok hiányában révedezik és hiányérzetét kiüresedett konzummal kompenzálja.

Gyenge Zoltán

Kép és mítosz (I.II.)

 

Összesen 4 komment

A kommentek nem szerkesztett tartalmak, tartalmuk a szerzőjük álláspontját tükrözi. Mielőtt hozzászólna, kérjük, olvassa el a kommentszabályzatot.
Sorrend:
avmanster
2016. július 21. 13:24
a mítoszok a kollektív emberi tudatalatti szellemi manifesztációi.
Mich
2016. július 21. 13:23
Érdekes írás, érdemes elolvasni (még egyszer). (még ha a mítoszok mítoszából indul is ki...)
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!