Holttestük fényképét nem látná a világ

„2016. január 25-én, a forradalom ötödik évfordulóján egy huszonnyolc éves olasz kutató, Gulio Regeni elindult a belváros felé metróval, Dokkiban található lakásából. Látásból ismertük egymást, tekintve, hogy egy környéken laktunk és gyakran összefutottunk a szudáni úton található élelmiszerboltban. Gulio a szakszervezeteket kutatta. Néhány szakszervezetissel kellett volna találkoznia a Beb El Luk téren. Sosem érkezett meg.

A holttestét néhány nappal később találták meg a sivatagi úton. Az egyiptomi hivatali verzió szerint autóbalesetben vesztette életét. A második, már az olasz hatóságok által végzett boncolás feltárta, hogy Gulio „bestiális módon” veszítette életét. Testén csikkeket nyomtak el, körmeit lehúzták mind a tíz ujjáról és lábujjáról. Halálát verés okozta.(...)

Ennek a gyilkosságnak ugyanis egyetlen üzenete volt:

Egyiptomban bármikor, bárkit halálra lehet kínozni, állampolgárságra, vallásra való tekintet nélkül. (...) Azonban nem ezért hagyom ott most az én szép szerelmes Egyiptomomat, mely mindig jó volt hozzám.

Pár nappal ezelőtt bejelentkezett egy ismerősöm, akivel sokat dolgoztam együtt. Közösen mentünk le a beduinokhoz, amikor az MFO-t támadás érte, és még a hadseregben szolgálva is szivárogtatott nekem fényképeket arról, mi is történik a Sinai Félszigeten.

Rám írt, hogy „látta a nevemet” egy listán, ami a külföldi, ellenzéki újságírókat írta össze.

Elképzelhető, hogy nyomoznak utánam.

Bár a Gulio halálát övező nemzetközi felháborodás miatt jelenleg elképzelhetetlennek tartom, hogy egy újabb külföldit üssön el az állambiztonsági szolgálat autója, úgy döntöttem, hogy nem megyek vissza Kairóba.

Ennek elsődleges oka, hogy nem tudnék azzal együtt élni, hogy a munkám során nekem nyilatkozók közül bárki is veszélybe kerülhet amiatt, mert rám szállt a hatóság. Ellentétben velem és az EU-s útlevelemmel, nekik ugyanis semmijük sincsen. Sikoltásaikat nem hallaná, holttestük fényképét nem látná a világ.”