Így lehetünk figyelemfelkeltők – interjúnk a retorika szakértőjével

Arisztotelész szerint „a retorika olyan képesség, mely minden egyes tárgyban feltárja a meggyőzés lehetőségét”. Ön hogyan látja, egy modern előadásban mik a meggyőzés alappillérei?

A meggyőzésben ma az alapvető probléma a figyelem felkeltése és fenntartása. Az előadás napjainkban nem más, mint harc a hallgatóság figyelméért – és a bennünket körülvevő óriási információs és ingeráradat miatt ez a harc egyre kiélezettebb lesz. A figyelem egyre töredezettebb, egyre szétfolyóbb. A modern kutatások szerint a jelenkor emberének az adott tárgy iránti aktív figyelme körülbelül 3 percig tart. Gondoljunk csak bele, milyen nehéz dolga van egy előadónak, akinek 50 percig kell beszélnie. Tehát visszatérve a kérdésre, a meggyőzéssel kapcsolatban is az a legnagyobb kihívás, hogyan tudjuk a hallgatóság figyelmét felkelteni és fenntartani. Erre megvannak a megfelelő eszközök, többek között erről szól a könyvem.

Tudna pár példát említeni?

Mindenekelőtt nagyon fontos leszögeznünk, nem mindegy, hogyan leszek figyelemfelkeltő. Sokan nyúlnak provokatív eszközökhöz figyelemfelkeltés gyanánt, de egy jó előadó a hallgatóság figyelme mellett a szimpátiáját is elnyeri. Ez az igazán nagy művészet. Tökéletes eszközt nyújtanak erre a különböző újraaktiváló váltások. Amikor például az adatok ismertetése után hirtelen egy személyes történetet kezdek mesélni, vagy amikor egy új gondolatmenetet egy találó metaforával ütök fel.

Sokat foglalkozik a könyvében is a történetmesélés mikéntjeivel. Miért tulajdonít ennek ekkora jelentőséget?

Ahhoz, hogy maradandó hatást gyakoroljunk a hallgatóságra, elengedhetetlen, hogy érzelmeket váltsunk ki belőle. Az érzelmek kifejezésének és kiváltásának legkézenfekvőbb, legtermészetesebb és leghatásosabb módja a történetmesélés. A legnagyobb probléma, hogy a sztori, illetve a történet szó mára teljesen elvesztette a hitelét. Az emberek úgy gondolják, hogy ha valaki sztorizik, akkor egyértelműen mellébeszél. A könyvben rámutatok arra, hogy ennek nem feltétlenül kell így lennie. A történetmesélés a közönséggel való kapcsolatteremtésnek és a meggyőzésnek az egyik legfontosabb eszköze. Egy hiteles történettel a hallgató érzelmektől áthatva, közvetlenül válik részesévé az előadó ügyének. Egy profi előadásban a tények, információk közlését gyakran egy megfelelően elmesélt történet előzi meg.

Ha már a kapcsolatteremtésnél járunk: milyen szinten kell kapcsolatba kerülni egy előadás során a hallgatókkal? Létezik egy arany középút a monológ és a túlzott interaktivitás között?

A magyar előadásokból szinte teljesen hiányzik az interaktivitás, holott ez egy hallatlanul fontos alappillére a nyilvános beszédeknek. Az interaktivitást az előadásban nem eszközeiben valósítjuk meg, hanem hangulatában és érzületében. Soha nem teszünk fel például nyitott kérdést a hallgatóságnak, mert akkor fennáll a veszélye annak, hogy kicsúszik az előadás irányítása a kezünk közül. Sokkal előremutatóbb, ha eldöntendő kérdéseket fogalmazunk meg: tegye fel a kezét vagy bólintson, aki egyetért. Tehát az arany középút azt jelenti, hogy interaktív hangulatot teremtünk úgy, hogy közben egy pillanatra sem adjuk át a szót a hallgatóságnak. A szó joga és felelőssége mindig a beszélőé.

Felelősség. Ha valaki megtanulja a könyvből, hogyan „adja elő magát”, jóformán bármiről meg tudja győzni a hallgatóságát. Függetlenül attól, hogy valóban igaza van-e vagy sem. Átérzi ennek a morális súlyát?

Igen, ez jogos kérdés, de mindig azt mondom, hogy én nem az erkölcs őre vagyok, hanem retorikai tanácsadó. Az én feladatom az, hogy segítsek az előadónak: a már meglévő gondolatot, tartalmat hatásos és hatékony formába önteni. Ezzel együtt velem is előfordult már, hogy azért nem vállaltam el egy megbízást, mert az értékrendben nem tudtam azonosulni az előadó üzenetével. Az őszinteség és hitelesség közötti különbség egyébként az, hogy az előbbiről az előadó, az utóbbiról pedig a hallgatóság dönt. Retorikusként én két dolgot tehetek: őszinteségre biztatom az előadót és a hitelesség megteremtésében támogatom őt.

Szavai alapján az érzelmek kiváltása és a meggyőzés kéz a kézben járnak. Hol maradnak az észérvek?

Én nem azt mondom, hogy a profi előadói technikák elsajátítása után már nem is kell érvelnünk a beszédünk alatt. Az én felfogásom szerint az észérveket ki kell egészíteniük érzelmi érveknek – és fordítva. Ennek egészen egyszerű oka van: más hatást tudunk elérni a két különböző érvtípussal. Az észérv törvényszerűen mindig felébreszti a kritikust a másik emberben, ezáltal ellenérveket szül. Ezzel szemben az érzelmi érv két ember között a kapcsolat és kötődés kialakítására képes. Ha csak belátásra akarjuk bírni a hallgatóságot, akkor elég lehet az észérv. Ha cselekvésre is, oda már érzelmek is kellenek.

Már most hiánypótló alkotásként beszélnek a könyvéről. Mi az, amit kiemelne ennek kapcsán?

Nagyon kevés helyen írták le eddig, hogy a retorikai készségek tárházába nemcsak a beszéd tartozik bele, hanem a hallgatás képessége is. A beszédkészség fejlesztése mellett a hallgatás képességét is fejleszteni kell. Soha nem lesz magával ragadó előadó az, aki képtelen elmélyülten, nagy odafigyeléssel hallgatni a másik embert. A mindennapi interakcióink során gyakran nem figyelünk oda a beszélgetőpartnerünkre, mert azzal vagyunk elfoglalva, hogy mit is fogunk majd válaszolni neki. Ha megtanulnánk értőn és megértőn hallgatni, sok olyan értékes szempontot, tapasztalatot, információt gyűjthetnénk be, amit később beépíthetnénk az előadásainkba. Ezáltal ráadásul saját magunkra, a saját témánkra is friss szemmel nézhetnénk. Másfelől előadásaink közben is tudnunk kell hallgatni – és figyelni a közönséget. Nem ritka például, hogy egy beszéd során a figyelem újraaktiválása érdekében meg kell állnunk pár másodpercre, és a csendet kitartva pásztáznunk kell a hallgatóságot. Ezt sohasem tehetjük üveges tekintettel. Ilyenkor tényleg látnunk, „hallanunk” kell a közönséget, mivel az így tapasztaltak tükrében tudjuk tovább alakítani az előadásunkat. 

Mekkora szerepet kap a retorika az oktatásban? Mikor kellene kezdeni?

A magyar oktatásban kevés szerephez jut a retorika, pedig ha több figyelmet fordítanánk rá, annak a hazai közéletben is pozitív hozadéka lenne. A gyerekeknek már az óvodában találkozniuk kellene a nyilvános beszéddel. Ez ott kezdődik, hogy az óvodás nem csak egy tárgy tulajdonságait tudja felsorolni (azaz adatol), hanem képes például arra is, hogy kedvenc játékának a történetét elmesélje. Ez óriási különbség. A fiatalok sajnos később sem találkoznak a retorikával, mint élő, modern mesterséggel. A gimnáziumi oktatásból szinte teljesen hiányzik, és sokszor az egyetemeken sem megfelelően oktatják. Pedig a munkaerőpiacra kikerülve egy tapodtat sem lehet mozdulni retorika nélkül. Kezdve az állásinterjúktól egészen addig, hogy van két percünk arra, hogy bemutatkozzunk és el(ő)adjuk az ötletünket egy befektetőnek. A nemzetközi verseny egyre nagyobb és egyre sűrűbben kell olyanokkal ringbe szállnunk, akiknek a kisujjukban van a beszéd.

Az online véleményközlés térnyerése mellett hogyan látja a nyilvános beszéd jövőjét?

A hatásnak, befolyásolásnak különböző szintjei vannak. Jogos a kérdés, de bármerre is haladjon a technika, lesznek olyan döntési helyzetek, amelyeknek kimenetele a személyes érintkezések minőségén fog múlni. Egy-egy YouTube-on közzétett beszéd figyelemfelkeltőnek jó lehet, de komoly hatást csak a személyes jelenlétünkkel tudunk elérni. Egyvalami sosem fog változni: aki és ami jelen van, annak mindig nagyobb lesz a jelentése és jelentősége. Előadások előtt épp ezért kell átgondolnunk, hogy mi az a plusz, amivel a személyes jelenlétünk hozzájárul az előadásba foglalt üzenetünk sikeréhez. Az előadónak tisztában kell lennie a képességeivel, hogy tudja, mi az ottlétének a hozzáadott értéke. A retorikának komoly önismereti vetületei is vannak, hiszen a magával ragadó előadó önazonos. Akit nem a megfelelés kényszere, hanem az adni akarás vágya vezérel.

Milyen tehát a magával ragadó előadó?

A magával ragadó előadó nem akar valamilyennek tűnni, mert tudja, hogy azzal nem csak a hallgatóságot csapja be, hanem önmagát is. Arról nem is szólva, hogy a felvett szerepek milyen rettentően megterhelőek. A magával ragadó előadó bátran vállalja sérülékeny önmagát, és közben minden igyekezetével azon van, hogy a hallgatóság javát szolgálja.

A könyvemnek épp az az egyik leglényegesebb üzenete, hogy felejtsük el a született előadó mítoszát. Az is nagyszerű előadóvá válhat, aki látszólag nem erre született. Nem számít, hogy férfi vagy nő, hangos vagy halk, bőbeszédű vagy szűkszavú, introvertált vagy extravertált vagy. Két dolog számít: van-e erős mondanivalód és van-e ellenállhatatlan vágyad arra, hogy ezt átadd a közönségnek. Minden más fejleszthető, megtanulható.