Előd alapvetően téved

„Néhány napja, a Magyar Nemzetnek adott interjújában emígyen indokolta meg Novák Előd Jobbik-alelnök, miért használja folyton az »úgynevezett« jelzőt a holokauszt említésénél: »Sok nemzetnek volt holokausztja, nem szeretem a határozott névelős formáját, ezért ha mégis a mindenekfelett állóként kezelt zsidó holokausztra utalok, akkor szoktam az úgynevezett előszót használni«.

Előd alapvetően téved. Valóban, a világtörténelem számtalan népirtást ismer. Csakhogy a holokauszt nem a népirtások szinonimája. A holokauszt nem egy vagy több nemzeté: a legyilkolt zsidó származásúak között egyaránt voltak német, magyar, holland, francia, lengyel (stb.) hazafiak. Előd persze a »zsidó nemzetre« gondol, de mondjuk az én nagyanyám, akit '44 őszén zsidóként tettek vagonra, azért nem ismerhette az édesapját, mert még születése előtt, a magyar királyi hadsereg tisztjeként hősi halált halt… S a holokauszt – amire ő az »úgynevezett« jelzőt aggatja – nem is a zsidóké.

S nem azért nem a zsidóké, mert az antiszemitizmus felhajtóerejével végrehajtott ipari méretű gyilkosságsorozatnak amúgy cigányok, melegek, leigázott népcsoportok (pl.lengyelek, szerbek), fogyatékkal élők és politikai ellenfelek is áldozatául estek. A holokauszt – így,jelző nélkül – az áldozatok számától és hovatartozásától függetlenül, az emberiség történetében addig nem ismert, új szintre vitte az abszolút tilalom megsértését, amikor ipari méretekben, tervszerűen, az állami ideológiává tett gyűlölet jegyében, államigazgatási úton, állampolgárságtól és hadműveletektől teljesen függetlenül, származási alapon és az irgalom legkisebb jele nélkül (betegek, idősek, csecsemők, terhes anyák az elpusztítottak között) tett kísérletet meghatározott embercsoport (-ok) teljes fizikai megsemmisítésére.

A holokauszt emlékezete tehát mindenkié a Földön, vallástól, származástól, lakóhelytől függetlenül, akinek fontos egy olyan erkölcsi világrend, amelynek középpontjában az emberi élet és méltóság védelme áll. Egy olyan erkölcsi világrend, ahol a holokauszt megismételhetetlen. Egyetlen másik történelmi esemény kapcsán használom magam is a holokauszt kifejezést, s ez a száz évvel ezelőtti örmény genocídium: mégpedig azért, mert az akkor végrehajtott rémtett számos lényegi elemében előképe volt annak, ami harminc évvel később történt Európában. A holokausztra való emlékezés és emlékeztetés az emberiség immunreakciója. Aki relativizál, nem a zsidókat (cigányokat, melegeket,baloldaliakat stb.) gyalázza, nem a túlélők érzékenységét sérti. Egy olyan immunrendszert gyengít, amely például kisebbségi sorban élő keresztényeket és magyarokat is meg kellene, hogy védjen.

Ezért teljesen terméketlen és idióta próbálkozás összemérni a XX. századi magyar történelem tragédiáit. Akit a szülőföldjéről űztek el '20 és/vagy '45 után, akinek a Don-kanyarnál tűnt el a párja, akit megerőszakoltak az orosz katonák, akinek elvette mindenét a kommunista rendszer, annak nyilvánvalóan ez a legnagyobb tragédia. Ha pedig valaki hazajött a haláltáborból, majd pár év múlva Recsken találta magát, valószínűleg éppúgy nem szívesen végzett történelmi méricskélést, mint a nagyapám, aki Dachau után pár évvel már Rákosiék siralomházában ült. Kárpátalja szövedékéből ma éppúgy hiányoznak a '44 novemberében, Szolyván málenkij robotra összegyűjtött, mint a pár hónappal korábban deportált tízezrek.

Annak a megértésig kéne eljutni: a holokauszt nem súlyosabb, vagy kevésbé súlyosabb tragédiája a XX. századi magyar történelemnek, mint a többi, hanem egyszerűen más minőségű normaszegés és nem csupán a magyar, hanem az egész világtörténelemben. Az összemérhetetlen tragédiák folyamatos összemérése lehet, hogy hoz némi politikai hasznot, de pont az abszolút tilalom megszegéséről tereli el a figyelmet. Már csak emiatt is jó volna, ha negyedszázad után végre kivonnánk a feldolgozatlan XX. századi tragédiákat az aktuálpolitikai játékokból. Akinek van mondanivalója a XXI. századi Magyarországról, annak nincs szüksége arra, hogy XX. századi traumákkal kufárkodjon.”