Nevetséges az Orbán-Lázár szembeállítás – L. Simon László a Mandinernek

Nyilván eljutott.

 

 

Az újságírók jó érzékkel ragadták meg az előadásom „lényegét”, mondhatnám, de nem akarom összerúgni a port a magyar sajtóval már megint. Tartottunk egy konferenciát a Várról számos olyan előadóval, akiről sok mindent lehet gondolni, de hogy a mi álláspontunkat szajkózza majd, azt biztosan nem. És mégis! Mezős Tamás például, aki Hiller István idején a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal elnöke volt, az összes nemzetközi példájával azt támasztotta alá, amit mi is szeretnénk megvalósítani. Előadásából kiderült, miért értelmetlenek azok a támadások, amelyeket azért kapunk, mert a Horthy-rendszerben is közjogi funkciója volt a Várnak. Más kérdés, hogy Mezős konklúziója mégiscsak az volt, hogy várjunk, ne tegyünk egyelőre semmit. Ezzel nehéz mit kezdeni. Én az előadásomban mellékesen jegyeztem meg, de ettől még igaz: ma nincs olyan állami reprezentációs tér, ahol 300 ember összejöhet méltó körülmények között. Erre hoztam példát.

 

 

Meg a Kossuth-díj átadási ünnepséget. Ha egy kitüntetett művész szeretné elhozni a feleségét és a három gyerekét, ma nem teheti meg – helyszűke miatt csak két hozzátartozóját hozhatja. Rosszmájúan tekinthetik úri murinak, ha ezt szóba hozom, de valós probléma. Idejön egy nemzetközi delegáció és képtelenek vagyunk 200 fős ültetett vacsorát adni nekik. Konferenciaturizmusra is hiába vágyunk, ha nincs egy modern, minden igényt kielégítő, nagy kongresszusi központunk.

 

 

Nem szólalhatok meg olyan kérdésekben, amelyeknek nem én vagyok a szakpolitikusa? Szellemi karanténba azért ne akarjon már zárni! Különleges helyzet persze, hogy van két saját területem is, egyrészt az örökségvédelem, másrészt a nagy állami kulturális beruházások felügyelete, de alapvetően mégiscsak a kormányzati koordinációért felelős Miniszterelnökség parlamenti államtitkára vagyok. Ha kell, a vízközművek ügyében szakszervezeti vezetőkkel tárgyalok, máskor valamelyik zsidó szervezettel, aztán a tejterméktanácsba megyek. Mindez attól is függ, mit szignál ki nekem a miniszterem. Egyébként több fontos, engem is érdeklő kérdésről van véleményem, s alkalomadtán ezt ki is mondom.

 

 

Megkérdeztek újságírók. Ezért mondtam el a véleményem. Az álláspontom ráadásul nem is változott. A Néprajzi Múzeumot már hat éve új épületbe költöztettem volna, igaz, akkor még nem a Városligetbe, hanem a Nyugati Pályaudvar mögé. Azzal is könnyen tudok azonosulni, hogy a múzeum az '56-osok terének sarkán álljon, még ha nem is vagyok odáig a pályázaton bemutatott tervektől, de hiúság lenne azt gondolni, hogy a személyes ízlésem fontosabb, mint az ügy: új múzeumot építeni a világ egyik legnagyszerűbb néprajzi gyűjteményének. Amit valóban bíráltam: a Fotográfiai Múzeum és az Építészeti Múzeum két kockája. Nem biztos, hogy egy fekete és egy fehér kocka kell nekünk a 21. században. S az sem biztos, hogy új épület kell a Forster Központ kezelésében álló építészeti múzeumnak, viszont a magyar fotográfia megérdemel egy önálló múzeumot, de azt is be lehet költöztetni egy üresen álló, értékes állami tulajdonú épületbe. Több ilyet tudok mondani, akár még a Városligetben is. Bármilyen sikeres is egy építészeti tervpályázat szakmailag, nem biztos, hogy azokat az épületeket kell megépíteni, vagy pontosan úgy kell megépíteni őket. Már miért ne lehetne vitázni róluk?

 

 

 

 

Dehogy gyengítem. Kiváló a viszonyunk, politikusként támogatom is őt. Ráadásul más terepen küzdünk: én most a politika világában képviselőként és államtitkárként, míg Baán László az egyik legfontosabb és legsikeresebb állami intézmény főigazgatójaként és egy konkrét nagy projektet felügyelő miniszteri biztosként. Én politizálok és igyekszem politikai súlyomnál fogva befolyásolni a folyamatokat a szerintem megfelelő irányba. Nem biztos, hogy az fog történni, amit én jónak tartok, de akik elvitatják a vitához és a véleménynyilvánításhoz való jogomat, gondolják át: tényleg azt szeretnék, hogy a Fidesz egydimenziós szavazógép legyen, ahol a politikus feladata kimerül a gombnyomogatásban?

 

 

És? Ettől még kiválóan együtt tud dolgozni a miniszterelnökkel.

 

 

Nem voltam hisztérikus.

 

 

Na, ez tényleg nem hisztérikus.

 

 

Miért akarna mindenki az lenni? Nekem például nincs ilyen ambícióm.

 

 

Nem szoktam vele erről beszélgetni, de a játék, amit az Orbán-Lázár szembeállítással játszanak, nevetséges. Belülről egészen másképp fest a dolog. Lázár miniszter úr következetesen végrehajt mindent, amivel a miniszterelnök úr megbízza. Én kifejezetten összhangot érzek és tapasztalok.

 

 

Bizonyos szempontból kötött pályán halad a politikus, de van azért saját mozgásterünk. Ezer dologgal foglalkozom én is, amit nem a miniszter ad utasításba. A kötelezőkön túl is megtalálnak a feladatok.

 

 

Természetesen minden részletét jól ismertem a javaslatnak. Majd egyszer megírom az emlékirataimban, hogy az az ominózus interjú miért úgy sikerült, ahogy.

 

 

Nem erről van szó.

 

 

Mondom, majd megírom az emlékirataimban. Annak a felvételnek története van.

 

 

Emlékirat. Addig várniuk kell.

 

 

Nem. De nem vagyok feledékeny.

 

 

De.

 

 

Verset nem. Ahhoz külön lelkiállapot kell.

 

 

 

 

Persze. Nem is az én dolgom. Jogászok hada dolgozik a törvényjavaslatokon. Nem én kodifikálok, de ezt ritkán csinálja maga egy képviselő.

 

 

Majd meglátjuk. Sajnos az akkori javaslatom, hogy hozzunk létre egy alapot erre, elhalt. Pedig nem volna butaság olyan programot indítani, amely a minőségi újságírást szolgálja. De nem vesztegetnék erre most sok időt: amikor tavaly beszéltem erről, a sajtótól rögtön megkaptam a magamét.

 

 

Meglepetten olvastam ezt a sajtószemlében.

 

 

Nem hallottam róla, hogy máshova kerülne.

 

 

Hogy kérdezném? Erre nincs időnk.

 

 

Újsághírek és pletykák értelmezésére nincs.

 

 

Semmilyenben. Háromszor, ha találkoztam vele.

 

 

Itt van szemben Lázár János irodája, én onnan még nem láttam kijönni Habony Árpádot. Igaz, nem állok lesben. De miért fontos ez?

 

 

Milyen új médiabirodalmat épít Habony Árpád?

 

 

Mi az a via.hu?

 

Kellene?

 

 

Ha így van, akkor ahhoz sok sikert kívánok a via.hu szerkesztőinek.

 

Hogyan?

 

 

Ki kinek a közeli cimborája? Én nem ittam meg Habony Árpáddal nemhogy egy pohár bort, de még egy kávét sem.

 

 

Fogalmam sincs. Ha tippelnem kellene, azt mondanám: nem.

 

 

Kötcsén én is ott szoktam lenni. Eredményvárón is. Parlamenti belépőm is van.

 

 

Barát? Ő a miniszterelnök! Amióta húsz éve megnősültem, van egy ember, akivel mindig mindent meg tudok osztani. Ez nagy szerencse. Sok jó ismerősöm, szövetségesem is van – de kevés barátom. A miniszterelnököt szeretem, mint embert. Jó ember, jó a kisugárzása. Baráti érzelmeim vannak tehát az irányában, de nem a barátom. Nem is kell, hogy az legyen. Dolgozom egy rendszerben, amelynek ő a vezetője. Ráadásul meggyőződéssel teszem ezt.

 

 

A feleségemmel sem értek mindenben egyet! Az évtizedes barátaimmal sem. Agárdon, baráti társaságban egy éjszakai borozás közben a halálbüntetésről beszélgettünk fideszes törzsszavazó barátaimmal. Csúnyán összevesztünk. Ők támogatták, én meg azt mondtam, keresztény ember ne legyen a halálbüntetés pártján. Az élet bizonyos kérdéseiről különbözőképpen gondolkodunk.

 

 

 

 

Visszatérni? Minden hajnalban kint vagyok a földeken. Nincs egy sor szőlőm, amelyről ne tudnám, van-e ott gaz.

 

 

Igen. Nem vagyok megélhetési politikus. Nem a pénzért csinálom.

 

 

Hanem mert a kormányban képesek vagyunk értéket teremteni, ez pedig engem kifejezetten izgat. Szellemileg is. Az volna jó, ha csupa olyan ember lenne a politikában, aki csak a pénzért csinálja? Amúgy is: sokkal több mindenben értünk egyet, mint amiben nem. Nem tisztem értelmezni, amit a miniszterelnök mondott, de abból még csak az sem következik például, hogy ő halálbüntetés-párti lenne. Ez legitim vita.

 

 

Hála Istennek.

 

Politikai gondokat politikai válaszokkal kell kezelni.

 

 

Az a dolgunk, hogy kormányozzunk és önállóan tudjunk nyerni három év múlva. Sem a Jobbikból, sem az MSZP-ből nem kérünk. De hogy a miniszterelnököt idézzem: a jó kormányzás nem elég a választások megnyeréséhez.

 

 

Nem. Nem is gondolom, hogy bármit fölhasználnánk.

 

 

Nem akarunk félelmet kelteni az emberekben, és nem igaz, hogy ne lenne összefüggés az előbbi fogalmak között. Budapestről nézve más ez a kérdés, mint Csongrád megye déli részén. A Paks környéki, az atomerőmű-bővítéssel foglalkozó lakossági fórumokon is érzékeltem, mennyire érdekli az embereket a terrorveszély. Aggódnak. Látják, mi történik a világban. Többen kérdezték, hogy képesek vagyunk-e harcászati eszközökkel megvédeni az erőművet.

 

 

 

 

Hogyne.

 

 

Ő a kabinetfőnököm és másfél évtizedes baráti kapcsolatban vagyunk.

 

 

Össze lehet trükközni, hogy mennyi közpénzt nyertek el olyan cégek, amelyekkel én is kapcsolatban vagyok. Úgy lehet tenni, mintha én adnám nekik, pedig jó részükről én is csak az újságból szereztem tudomást, a cikkekben pedig olyan kommunikációs cégekről is szó van, akik a szocialista kormányok idején is kaptak és ma is kapnak megrendelést és megbízást. És nem miattam. Nem emelem fel a telefont, nem járok el az érdekükben. Először is rögzítsük tehát: ezek nem ingyen kapott pénzek, hanem komoly értékteremtő munka és teljesítmény van mögöttük. A vádaskodó cikkekkel azokat az embereket sértették meg, akik rendesen dolgoznak, s megkapják a munkájukért járó fizetést. Egyébként ha valakinek én adok megbízást, akkor komoly munkát várok el tőle, ahogyan tőlem is teljesítményt és eredményt vár el a miniszter vagy a miniszterelnök. Itt ül velünk Bajnai Zsolt, a sajtófőnököm. Húsz éve a szövetségesem. A Miniszterelnökség alkalmazottja. Vajon neki nem kell kőkeményen dolgoznia? Húznia az igát? Dehogynem. Nem azért kapja a fizetését, mert a barátom, hanem azért, mert jól dolgozik. Bizalmi pozícióba persze bizalmi embert nevezek ki, ez teljesen normális dolog.

 

 

Tudom, hogy ezt írták az újságok, de hogy így történt-e valóban, abban nem vagyok biztos. Kligl Sándor egyébként nem férje egyik államtitkárasszonynak sem. S az ügy rávilágított arra, hogy tényleg óriási gond van. Nem Kligl Sándor művészetével, szíve joga figuratív, realista szobrokat készíteni, a közönség egy része nagyon szereti, egy részének nem találkozik az ízlésével. A valódi probléma a jelenlegi véleményezési rendszer működtetése. Ha a lektorátusi véleménynek nincs semmilyen kötelező érvénye, ahogy ma nincs, akkor érdemes lenne átgondolni, szükség van-e egyáltalán ilyen vélemények kikérésére.

 

 

Komolyan azt hiszi, hogy a kabinetfőnököm nem tudja helyesen leírni Weöres Sándor nevét? Először a vele levelező indexes újságíró írta így, hogy „Vörös”, ezért, erre reagálva írta aztán ő is helytelenül a válaszában. Az eredeti levelet persze nem hozta az Index.

 

 

Én is szeretem a netet és a közösségi médiumokat, de nem élek a net világának a bűvöletében. Van azon túl is élet, s nem biztos, hogy az a fontos és az időtálló, ami a kommentelőknél futótűzként terjed. Egyébként, ha egy ilyen szánalmas kérdésben nyilatkoztam volna, mi történt volna? Azon túl, hogy fölöslegesen felemeltem volna egy problémát, súlyt adtam volna, annak, ami pitiáner. Egyébként megírták volna az újságok? A válaszunk keringene a neten? Biztosan nem. Ráadásul a MANK honlapján tényleg megjelent Hornyák Tibor nyilatkozata, amelyet láthatólag ön sem ismer, s amelyben idézik az indexes Földes András levelét: „Válaszát köszönöm, a célzást Weöres Sándor nevének elírására vettem, a cikkben természetesen helyesen szerepel majd”. Ehhez képes inkorrekt módon a kabinetfőnökömet állította be úgy, hogy nem tudja, hogy is írják a kiváló költő nevét.

 

 

Értem a leegyszerűsítést, de már az sem igaz, hogy csak Simicska cége építette. Négy cég.

 

 

Milyen földjeit nem tarthatja meg Simicska Lajos?

 

 

Az Aranykorona Zrt.-ről keveset tudok, én Mészáros Lőrinc zsebében sem turkálok. Csak annyit hallottam, hogy tulajdonrészt vásárolt a cégben, megmentve az összeomlástól, sok munkahelyet is megóvva ezzel. Mészáros Lőrinc másik cége az elmúlt időszakban nyert termőföldeket, úgy tudom, azokat nem kell meghosszabbítani. Egyébként Simicska Lajos cégeinek a földbérleteivel sem foglalkozom, nem az én dolgom. Vannak olyan volt állami gazdaságok, amelyek esetében ötvenéves földbérleti szerződésekkel privatizálták a cégeket. Ezeket senki sem bántotta. Ilyenjei Mészáros Lőrincnek tudtommal nincsenek. A Simicska-közelinek nevezett cégek ötvenéves szerződéseit pedig nem mondták fel, azokat a földeket továbbra is bérlik. Aminek lejárt a bérleti ideje, annak meg lejárt.

 

 

Amíg sok megbízást kaptak az állítólag Simicska-közeli cégek, az volt a baj. Most, hogy kevesebbet kapnak, az a baj.

 

 

Március 15. alkalmából a Várkert Bazárban volt a Miniszterelnökség kitüntetési ünnepsége. Ha jól láttam, a cateringet a Mahir adta. Ezt hogyan illesztik be ebbe a prekoncepcióba?

 

 

Nem mondtam, hogy mindenki hazudik. Szerencsére nem ez a kormányzás központi kérdése, az emberek többségét jobban foglalkoztatja a megélhetésük, az élelmiszerárak és az egészségügy, mint az állítólagos háború. Ugyanakkor én is hallottam, hogy Simicska Lajos milyen gyalázatosan nyilatkozott a miniszterelnök úrról, s nem tagadom, kétségkívül van egy folyamat, amelyet sokféleképpen lehet értelmezni.

 

 

Ez az, amit szintén megtartok magamnak és az emlékirataimnak.

 

***

 

Fotók: Földházi Árpád.