„Nem büfészak a kommunikáció!” Vita a kommunikációs képzésről

Szükség van kommunikációs képzésre – ebben a Média 2.0 blog által szervezett, „Szüntessük meg a kommunikációs képzést?” című kerekasztal-beszélgetés minden résztvevője egyetértett. A rendezvény – melynek óriási érdeklődés mellett a Design Terminál adott otthont – címadó kérdésére nagyon hamar megszületett a válasz – tehát nem, ne szüntessük meg a kommunikációs képzést –, ennek ellenére számos olyan kérdés előjött elsősorban a munkaadói, illetve HR-es oldalról, amelyen érdemes elgondolkozni: például a leendő munkavállalók hozzáállásáról.

Nagyon jó volt az ötlet, hogy egy asztalhoz ültették a kommunikációs szakma oktatói, tudományos és munkaadói oldalát, valamint a hallgatókat is képviselték a beszélgetés során. Ezúttal is megmutatkozott ugyanakkor, hogy túl sok ember részvételével nem érdemes beszélgetést szervezni, mert óhatatlanul is lesz, aki háttérbe szorul. Ez történt ezúttal is. A hét meghívott vendég közül ketten majdnem egy óráig meg sem szólaltak – ebben persze a nagy létszám mellett benne volt az is, hogy a moderátor nem igazán tartotta kezében a beszélgetést: többnyire csak feltette a kérdéseket, majd „bedobta” a mikrofont, hogy válaszoljon rájuk az, aki akar.

Abszurd, mint a vasárnapi zárva tartás

Nyitásként azt járták körül a megszólalók: miként érintette őket, amikor felröppentek a hírek arról, hogy a kormány esetleg megszüntetné a kommunikációs képzést. Horányi Özséb, a Budapesti Corvinus Egyetem professzor emeritusa azt mondta: sosem gondolta, hogy komolyan kellene venni az erről szóló híreket, és azóta kiderült, hogy valóban nem. Müllner András, az ELTE tanszékvezetője meglepődött, amikor először találkozott az ezzel kapcsolatos értesülésekkel, amely egy dékánoknak tartott zártkörű megbeszélésről szivárgott ki. Ráadásul – mint kiemelte – Müllnert félelemmel töltötte el, hogy számtalan ellentmondásos információ keringett az ügyben, nem lehetett tudni, hogy mi igaz és mi nem.

Bajomi-Lázár Péter, a Médiakutató főszerkesztője is abszurdnak nevezte a kommunikációs alapképzés megszüntetését, de mint fogalmazott, „a vasárnapi zárva tartás is abszurd”, mégis bevezették, mint ahogy bizonyos képzések esetén a tandíjat is – mindössze 3 évvel a tandíjellenes népszavazás után. Bajomi-Lázár szerint ezzel a szivárogtatással a kormányzat csak tesztelte a közvéleményt, ráadásul vitát generált a szakmán belül is, ami gátolja az egységes fellépést. Felhívta a figyelmet arra is: nem szabad megfeledkezni arról, már az első Orbán-kormány is kísérletet tett arra, hogy az ellenőrzése alá vonja a kommunikációs képzést, ahogy most a médiával tenné. És megjegyezte: a médiakutatást gyakorlatilag már „államosították” is a Nemzeti Média és Hírközlési Hatóság által.

Míg Sámson Dorottya, a Profession.hu toborzási szolgáltatások divíziójának vezetője szerint ugyan alakítani kell a kommunikációs képzésen, de annak megszüntetése „teljes képtelenség” lenne; addig Mentes Endre, az ACG Reklámügynökség ügyvezetője merészebb kijelentést tett: szerinte az ő szemszögükből nézve „a kommunikációs képzés már meg is szűnt Magyarországon”. Ezzel arra utalt, hogy saját cégének 92 alkalmazottja közül pusztán öt az, akinek ilyen típusú diplomája van. Ők viszont nagyon jók – tette azért hozzá. Kijelentése ellenére egyébként Mentes sem támogatja a kommunikációs képzés megszüntetését, szerinte a jó minőségű képzésre igenis szükség van, ugyanakkor úgy véli, hogy valami probléma mégis csak lehet a rendszerben.

A képességek és a soft skillek a fontosak, nem a diploma

Vajon annak a verziónak lenne-e létjogosultsága, amely nem az egész kommunikációs képzést szüntetné meg, csak az alapszakosat, míg mesterképzésen megmaradna a szak? Horányi Özséb szerint „abszolút szükség van” az alapképzésre, legalábbis addig biztosan, amíg ilyen az egyetemek költségvetési rendszere. Hasonlóan vélekedett Müllner András is. Utóbbi úgy véli, a mesterképzés már lényegében átvezetés a doktorihoz. Az alapképzés tekintetében ugyanakkor saját megfogalmazása szerint „önkritikát” gyakorolt, amikor arról beszélt: sokáig hiába kérték a diákok, hogy gyakorlatorientáltabb legyen az ELTE kommunikációs alapképzése, de rájöttek, hogy a hallgatóknak igaza van. Azóta igyekeznek is ezen változtatni, és a munkaerőpiaccal is szorosabb kapcsolatot kialakítani. Horányi szerint is „nagyon komolyan kell venni” azt a kérdést, hogy hogyan szerezzenek gyakorlatot a hallgatók.

Mentes Endre a munkaadói oldal részéről szólalt meg a gyakorlat-kérdésben. Mint fogalmazott, nagyon korlátozott a cégeknél lévő gyakorlati helyek száma, és sajnos sok esetben ezek úgy tekintenek a gyakornokokra, mint „három hónapig ingyen dolgozó rabszolgákra”. Szerinte szükség lenne valamiféle együttműködésre az ügyben a szakma és az iskolák között, hogy aztán a gyakornokok ne úgy érezzék, hogy vagy csak aktát tologatni mennek egy-egy céghez, vagy ugyan kapnak komoly projekteket, de mivel három hónap után már fizetni kellene nekik, ezért elküldik őket, és újabb gyakornokokat vesznek fel helyettük.

Sámson Dorottya szerint a munkáltatók nem is nézik, hogy alap- vagy mesterfokú diplomája van-e valakinek. Mentes még erre is rákontrázott, amikor azt mondta: még csak ezt sem nézik, hanem csak azt, hogy van-e gyakorlata a jelentkezőnek, illetve azt, hogyan oldja meg a kiadott próbafeladatot. Sámson is úgy látja, hogy a legfontosabbak az úgynevezett „soft skillek”, az alkalmazkodó képesség, hogy akarjanak és tudjanak dolgozni, mert óriási probléma manapság a motiváció és az elkötelezettség hiánya.

Büfészak-e a kommunikáció?

A kommunikáció szakról a közvélekedés az, hogy pusztán egy „büfészak”, a beszélgetés résztvevői ugyanakkor másképp vélekedtek erről. Mentes Endre szerint a hatalom részéről évek óta hallani, hogy nincs szükség bölcsészekre. De szerinte ennek cáfolására jó példa az iPhone, mondván igaz, hogy az egy technikai termék, de a logóját, a dizájnját bölcsészek tervezték. Szerinte a magyar társadalmat a nyugatinál sokkal jobban áthatják a sztereotip, sulykolt gondolatok, a „büfészakozás” pedig a „legnagyobb baromság”, amit hallani lehet. A bölcsészeket mindenki tarisznyával képzeli el, miközben tényleg komoly tudások és gondolatok cserélnek gazdát közöttük – tette hozzá.

„Ez a büfészak nagyon kedvencem” – kezdte hozzászólását Horányi Özséb, aki szerint mindig is voltak olyan képzések, amiket büfészaknak tituláltak, „mert a társadalom úgy működik, hogy bűnbakokat képzünk”. Szerinte ez tehát nem a kommunikációról szól, éppen ezért nem is kell megsértődni rajta. Egyszerű sztereotípia. Horányi úgy látja, hogy a kommunikáció identitásproblémáit az adja, hogy egy friss és folyamatosan formálódó tudományról van szó.

Müllner András szerint a mostani konzervatív kormányzat elképzelései a „legdurvább vulgármarxizmust” tükrözik. Az ELTE tanszékvezetője ez alatt azt értette, hogy a kormány elképzelései mögött van egyfajta „ha élelmiszereket tervezünk gépészmérnökökkel meg agrármérnökökkel, akkor majd boldog lesz az ország” felfogás – szerinte ez összefügg az identitáskérdéssel. Úgy vélte: a kommunikáció szakon nem csak a kommunikáció identitása dől el, hanem az ország lakóinak identitása és az ország kulturális állapota is. Mindezt azzal magyarázta, hogy mediatizált világban élünk, így a mediatizált világot ismerő szakemberek képzése nélkülözhetetlen. Szerinte az ilyen szakemberek nem csak a GDP-hez járulnak hozzá, hanem az ország identitásának pozitív megéléséhez is. Müllner szerint nekik nincs dolguk a büfészakozással, mert az csak egy retorikai fordulat, ami nem rájuk vonatkozik.

Bajomi Lázár Péter szerint ilyen alapon más fiatal tudományágak, mint a politikatudomány vagy a szociológia esetében is fel lehetne vetni az identitáskérdést. Mint ahogy szerinte az sem csak a kommunikációtudomány esetében igaz, hogy szükség van a folyamatos megújítására. Pintér Dániel Gergő, aki a hallgatói oldalt képviselte a beszélgetésen, úgy vélte: az identitáskérdés kapcsán sokakban felrémlik az a kép, hogy egy újságíró, egy PR-os és egy marketinges ül egy asztalnál, majd öt perc múlva összevesznek. Szerinte nagyon nehéz „kifelé” egységes képet sugározni a kommunikációról, amíg „befelé” szakmai érdekellentétek vannak.

Sok múlik a hallgatókon

Nyírő Nóra, a BCE korábbi oktatója, jelenleg az OMD reklámügynökség account directora szerint nagyon kicsi az átjárás a gyakorlati és az egyetemi oktatói szféra között, ami egyébként tapasztalata alapján Nyugat-, illetve Észak-Európában nincs így. Igaz a marketingkommunikáció, amit ő oktatott, nem ez a kategória volt, azt jóval gyakorlatiasabban oktatták. Szerinte a személyes kapcsolatokon múlik, mennyire tudják „gyakorlati” oldalt bevonni, mondjuk vendégelőadók bevonásával. Nyírő egyetért azzal, hogy csak azok a hallgatók lesznek sikeresek, akiknek megvan a belső motiváltsága, alázata és tanulni akarása, függetlenül attól, hogy milyen képzésből indultak.

Müllner András, folytatva korábbi „önkritikus” hozzászólását úgy vélte: még mindig nem elég szerves a képzés kapcsolata a „kinti” világgal: egyfajta „elefántcsonttoronyról” beszélünk, amit szervesíteni kell, vagyis erősíteni a kapcsolatot a gyakorlati helyekkel, a piaccal. Bajomi-Lázár Péter szerint az is probléma, hogy más társadalomtudományok is tévedésben vannak a kommunikációtudományt illetően, „lenézik” azt. Szerinte ennek jele, hogy a Magyar Tudományos Akadémián nincsen „szakosztálya” a kommunikációnak, nem lehet akadémiai doktori fokozatot szerezni kommunikációból. Ha a kommunikáció jövője a kérdés, akkor Bajomi-Lázár szerint elsőként mindenképpen érdemes az akadémiai intézményesülés érdekében lépéseket tenni.

Nyírő Nóra a hallgatók kapcsán felidézte saját példáját: a cége minden évben szervez médiaversenyt hallgatói csapatoknak, de a győzteseknek hiába ajánlanak gyakorlati helyet, „kosarat kapnak”, mert azoknak már van helyük. Szerinte van egy motivált, szűk réteg, nagyjából a hallgatók 10 százaléka, aki mindenhol ott van, részt vesz versenyeken is, ez a kör viszont nem szélesedik ki. Úgy látja, maga a gyakornok-kérdés „nagyon nagy teher” a cégek működésében, ha értelmesen akarnak velük foglalkozni.

Mentes Endre szerint nagyon fontos lenne, hogy aki kikerül a felsőoktatásból, tudja, hogy mi szeretne lenni. Példaként megemlítette: a hozzájuk jelentkező kommunikáció szakosok két legáltalánosabb válasza arra, hogy miért ezt a képzést választották, vagy az, hogy a médiában akarnak dolgozni, vagy pedig az, hogy „a kommunikáció szak az olyan szexi”. Hozzátette ugyanakkor, hogy „száz kagylóból egyben tényleg ott van az igazgyöngy”, de ehhez száz kagylót ki kell bontaniuk.

Egy nézői kérdés kapcsán a Profession.hu-s Sámson Dorottya megjegyezte: nem lehet csak az egyetemekre tolni a felelősséget, „a hallgatók pont ugyanolyan felelősek a boldogulásukért”. Nem igazán kerülnek fel önéletrajzok a karrieroldalukra – mondta. Sámson hiányolja a proaktivitást, szerinte igenis gyakorlatra kell szert tenni az egyetemi évek alatt, a cégek válaszára pedig nem szabad várni, hanem utána kell menni a lehetőségeknek.

Azt tehát megtudtuk a beszélgetésből, hogy a résztvevők szerint nem kellene megszüntetni a kommunikáció szakot – a miértre ugyanakkor csak felületes válaszok érkeztek –, miközben egyetértés volt abban is, hogy igenis vannak problémák a képzéssel. Sokszor tűnt ugyanakkor úgy, hogy az „egyetemi” oldal és a „szakmai” oldal elbeszél egymás mellett, ami egészen biztosan nem viszi előre az ügyet, és nem jó a hallgatóknak sem, viszont a szak körüli bizonytalanságot növeli.

*

Fotó: BCE MKI Facebook