„Egyre telnek-múlnak itt az évek,
Ám egyet én sehogy meg nem értek:
Mért esendő az emberi lélek?
Pedig hányszor is törték meg?
Mondd csak, hogyan is történt ez?
Mégis megint ugyanúgy tesz.
Megbántják, és újra megbocsát,
De egyszer majd nem bírja tovább,
Lelked nem egy éjjeli bogár,
Ki ha kergetik, csak elszáll,
Fellegek simítják szárnyát,
Több gondot már se hall, se lát.
Egyes emberek komolyan érzik,
Azt, hogy mikor bántják, szívük vérzik,
Barát! Te pedig ne csak tűrj, tégy is!
A büszkeség a legnagyobb vétek,
Mégis sokakon van annyi réteg,
Hogy lemosva tán nem ismernénk meg.
Gyakran fennhordott orrok,
Sokszor ismételt gondok,
Büszkén viselt koloncok.
Ebből jönnek egyre a sérelmek,
A meg nem beszélt, őrült képzelmek,
Mert azt hiszik mások, ők különbek.
Mire fel ez a nagy tartás?
Ettől leszel majd jobb pajtás?
Én nem leszek benne elvtárs!
Megfelelési vágy hajt, bármerre légy,
Neked ez számít, és nem a józan ész,
Az életben lehet így se sokra mész.
Álbarátságokat is kötsz sorról sorra,
Minden olyan, mintha illúzió volna,
Remélem, nem emlékszünk majd e korra.
Rájössz egyszer, mennyit is ér mindez,
Ha később nem lesz egyetlen kincsed.
Aki ha bajban vagy, neked kedvez.
Nem kellene más, csak egy kis lazítás,
Ha nincs arcod, még lehet jobb a képmás,
Ha nincs igazad, nem kell, hogy megtépázz.
Próbáltam én már több társaságot,
Mindenhol éreztem távolságot,
Taszítanak a képmutatások.
Elteltek felettem lassan az évek,
És hát jöttek ezek a fura rímek,
Nekem nem kellenek már az álképek.
Csalódtam az anyagias világban,
Eme gyarló és emberi hibákban,
Hiszem: jobb lenne nektek egy pajtában.
2013. január 4.”