Búcsú az én Demszky Gáboromtól

Tudtam, hogy egyszer eljön ez a pillanat, ezért most utoljára megemlékezek az én privát Demszkymről. A 2014-es kampány kezdetével esik egybe egy réges-régi kampány emlékének az eltűnése. A vasárnapi bejelentés után hétfőn felvonultak a melósok a csikágói bérházunk lepusztult kapualjába, hogy elkezdjék a renoválást. A ház idősebb lakóinak emlékezete és tippjei szerint kábé a világháború után volt utoljára felújítva a lépcsőház.

A stukkók foghíjaival, a hulló vakolattal és a dohos sarkokkal együtt viszont egy rendszerváltás korabeli politikai relikvia is eltűnik majd a házunkból: Demszky Gábor, mint 1990-es képviselőjelölt plakátja (kikapart szemekkel és bónusz Magyar Demokrata Néppárt matricákkal!).

A plakát mára szimbiózisba lépett a fallal, ahogy egykor Demszky tette az enyésző fővárossal. Hét évig indultam munkába és jártam haza az egykori fővárosi nagy testvér nem túl sokat látó tekintete előtt. De ahogy a bérházunk behozza vagy fél évszázad lemaradását, most már bármelyik pillanatban eltűnhet a felújítás új rétegei alatt.

Csikágó jobban teljesít! – mondanám; de reggel a munkások – akiket kitörő örömmel üdvözöltem, hogy végre elkezdődik a felújítás  elmondták, hogy egy lakó máris rendőrt akart rájuk hívni, kérdezvén, mit csinálnak itt és mi ez a felfordulás. Budapestnek Demszky kell.