Kállai Ernő kétségét fejezte ki, kell-e egyáltalán kormányzati romapolitika, majd úgy fogalmazott, ha mégis szükség van arra, akkor annak nagyon visszafogottnak kell lennie, és azt kellene elősegítenie, hogy a romák a saját lábukra tudjanak állni és önállóan dönteni tudjanak saját útjukról. Rossz útnak nevezte azt a két évtizedes gyakorlatot, hogy a roma politikusok keresik a lehetőséget, melyik párt fogadná be őket, „mint fizetett alkalmazottakat”.
A kutató felidézte a magyarországi cigányok második világháború utáni helyzetét, az 1960-as, 1970-es éveket, amikor szociális problémaként tekintettek rájuk, majd számtalan telepfelszámolási, foglalkoztatási programot indítottak. Kállai Ernő szerint az elmúlt húsz év kormányzati romapolitikája szerves folytatása az akkori gondolkodásnak, csak bizonyos elemeket átstrukturáltak, vagy máshová helyeztek hangsúlyokat. Emlékeztetett, 1993-ban megjelent a kisebbségi törvény, ahol hivatalosan is elismerték a romákat népcsoportként, de szerinte ugyanakkor „burkoltan” továbbra is akadályozták a roma politizálást, és sikerült is megakadályozni a kezdeményezéseiket. Jelezte: ekkor vált divattá, hogy „minden pártnak lesz egy cigánya (...) lehetőleg olyan, aki túl sokat nem beszél, túl nagy ambíciói nincsenek ezen a területen, de azért meg lehet mutatni”. Elmondta, aki közülük egy kicsit aktívabb volt, és nem csak az adott párt irányvonalát követte, azt igyekeztek kiszorítani, szerinte ennek tipikus példája volt, amikor a liberális pártból kiszorították a harciasan politizáló roma érdekképviseletet.