Erőss Zsolt erőt és elszántságot adott az embereknek

Mennyire ismerted jól a két eltűnt hegymászót?

A baleset körülményei elég jól ismertek – kevés olyan himalájai tragédia van, amiről ennyi részlet ismert. A nagy kérdés az, hogy miért nem fordultak vissza korábban, miért vállalták túl magukat. A válasz erre az lehet, hogy egyrészt nagyon jó idő volt – a csúcson is csak vékony pehelykabátban volt Peti – ami szokatlan ebben a magasságban. A másik tényező ami az ő pártjukon volt, hogy többen voltak – így ez is biztonságérzetet adhatott.

A tragédiát valószínűleg nem az okozta, hogy túlvállalták magukat, hanem az, hogy Zsolt állapota hirtelen és érthetetlenül leromlott – ezt Kollár Lajos, az expedíció vezetője a folyadékhiányra vezeti vissza. Peti halálát pedig az okozhatta, hogy lefelé menet visszafordult Zsolthoz – a csúcstámadás másnapján, egy átbivakolt éjszaka után 8000 méterről visszafordult és 100 méternyi szintkülönbséget visszamászva megpróbált segíteni a társán. Ez a visszamászás annyira felőrölhette a tartalékait, hogy teljesen lemerült és később, lefelé menet kicsúszott.

Két táborra szakadt a közvélemény, tízmillió hegymászó országa lettünk; egészen szélsőséges példakép, bátor hős és felelőtlen őrült véleményeket lehet hallani és olvasni. A tények viszont azt mutatják, hogy 11-ből 5-en maradtak a Kancsendzöngán. Meddig mehet el az ember ebben a sportban? Velejárója-e az élet kockáztatása, vagy kellő óvatossággal megelőzhetőek a tragédiák?

Az ember nagy mértékben képes befolyásolni azt ebben a sportban, hogy milyen kockázatokat vállal. A hegymászás azért veszélyes, mert például a biciklizéshez vagy a szörfözéshez képest könnyebben túlvállalhatja magát az ember. Azt, hogy a mászó meddig megy el, mi az a kockázat ami neki még belefér, azt nyilván maga határozza meg.

Azt azért tudni kell, hogy az elmúlt 250 évben (mivel a 18. század végén kezdtek el az Alpok-béli emberek hobbiból-sportból hegyeket mászni) generációk éltek úgy, hogy gyerekkortól az aggastyán korig másztak, járták a hegyeket balesetmentesen – és ez elmondhatatlan mértékben teljessé, széppé tette az életüket és emberi kapcsolataikat azokkal, akikkel másztak.

Ez is mutatja, hogy a kockázatokat helyesen kezelve nem hogy a halálesetek, de a balesetek is megelőzhetők. Közben persze kár lenne vitatni, hogy a hegymászás veszélyes sport – de ez csupán annyit jelent, hogy nagyobb odafigyelést/önismeretet igényel az átlag sportnál ahhoz, biztonságosan végezzük. Cserébe viszont a jutalom szebb, nagyobb, teljesebb. Magam is számos természethez kötődő sportot űzök – versenyszerűen hegyikerékpározom, olykor terepfutó versenyeken indulok, kiteszörfözöm, síelek... Az alpinizmusnál viszont egyik sem ad nagyobb jutalmat. Egyik sem fejleszti úgy az ember jellemét, mint a hegymászás.

Egyesek azzal vádolták Erőss Zsoltot, hogy elvakultságában ő rángatta bele társát (társait) a halálba. Mekkora valójában a felelőssége egy expedíción a vezetőnek?

Szokás felhozni vádként Zsolt ellen, hogy mellette hányan haltak már meg. Arról azonban senki nem beszél, hogy a „mellette” mit takar valójában. Nézzünk néhány ilyen esetet. Az első eset, amit Zsolt számlájára írnak, szívelégtelenség következtében történt egy szívbeteg emberrel, aki mellesleg az ország egyik legjobb mászója volt: Dékány Péter. Zsolt mestere és nála tapasztaltabb mászó volt, akit nagy magasságban ért utol a rosszullét. A második eset egy osztrák mászóval történt a '96-os Everest expedíción: ő magashegyi ödéma következtében halt meg a legfelső táborban. Az akkor huszonéves Zsolt egy lejjebb fekvő táborban volt, két napnyi járásra. A többi eset közt vannak kicsúszások, amikor kötélbiztosítás nélkül haladtak és van egy lavinaáldozat is, aki Zsolttól egynapnyi távolságban volt és az alaptáborban lévő expedícióvezető kérése ellenére nem várta be csapattársait, hanem egyedül ereszkedett.

Azért igazságtalanok ezek vádak, mert az esetek többségében nem csak hogy nem Zsolt mellett történtek a balesetek, de Zsolton kívül még 3-5-8 egyéb mászó is részt vett az expedíción. Zsolt egyébként nem vezette ezeket az expedíciókat, csupán a legtapasztaltabb mászó volt – egy idő után.

Erőssék eltűnése és a tavalyi tragédia nyomán nagyobb figyelem, érdeklődés, esetleg félelem irányul erre a sportra? Hányan űzik hozzávetőlegesen ezt itthon magasabb szinten?

Pozitív és negatív értelemben is figyelmet kapott ez a sport, de a számoknál talán fontosabb a hegymászás vagy Zsolt „társadalmi hozadéka” – hogy ezt a csúnya kifejezést használjam. Arra gondolok, hogy Zsolt az utóbbi időben évente több tucat előadást tartott – összességében több ezer, több tízezer ember látta-hallotta élőben. A róla készült film és könyv pedig újabb tíz-százezrekkel ismertette meg Zsoltot és a sportot. Az ő publicitásának nem az a legnagyobb eredménye, hogy több a hegymászó. Sokkal inkább az, hogy elszántságát és természetét megismerve rengetegen merítettek erőt tőle. Aki megnézi Zsolt Facebook-oldalán a kommenteket, azt láthatja, hogy rengeteg nagymama-korú néni szól elismerően és szeretettel róla. Leírják, hogy az ő életük maximuma a Kékes vagy a Madarasi-Hargita volt, de óriási mértékben inspirálta őket Zsolt elszántsága, békés természete, életfelfogása.

Mit tanácsolsz annak, aki a hegymászást választja, miért tegye, vagy miért ne tegye? Milyen felkészülés vezet a Himalája legmagasabb csúcsaiig?

A hegymászást különböző szinteken lehet űzni. Általában magától jön. Az én esetem tipikusnak mondható: a túrázás érdekelt. Itthon sokfelé jártam, aztán eljutottam a Tátrába, ami vadabb, izgalmasabb volt. Ahogy egyre több időt töltöttem a hegyek közt, elkezdte foglalkoztatni a fantáziámat, hogy milyen lehet ott fenn azokon a csúcsokon, ahova nem vezet ösvény. Meg a gleccsereken. Evéssel jön meg az étvágy – érdemes fokozatosan csinálni, lépésről lépésre. Előbb-utóbb kialakul az, hogy ki milyen válfaját szereti leginkább a sportnak. A legtöbben maradnak gyalogtúrázók – és ez teljesen rendben van.

Persze, el lehet menni vezetett túrákra is – ilyenkor nagyobb kanállal lehet enni a levest, mert egy hegyivezető biztosít és olyan dolgokba is biztonsággal belekóstolhat az ember, amilyenbe laikusként, egyedül nem szabad. Zsolt és Peti is rengeteg embert ismertetett meg a hegymászással ily módon.