Válóperes-e a hangulat a magyar közéletben?

A klasszikus angol filmszatíra után szabadon csak ordító egereknek hívom magamban azokat a véresszájú bloggereket, mindenen hisztiző, szűk látókörű tumbászokat, troll kommentelőket, úgynevezett véleményvezéreket és mérsékelten szellemes, de annál elfogultabb, önjelölt újságírókat, akik heves politikai tirádákkal védik minden körülmények között, gyakorlatilag önkritika nélkül a maguk szekértáborát és „eszmerendszerét”. Fölösleges neveket és álneveket listázni, hiszen minden jóérzésű médiafogyasztó számára ismerős lehet az agresszív „most jól odamondok valamelyik politikusnak” vagy „most aztán tényleg úgy beszólok, hogy” médiamunkás attitűd. Mintha valami furcsa agresszivitási verseny zajlana a blogvilág, az online médiumok, a nagy példányszámban terjedő, oszágos terjesztésű napilapok vezércikkei és a különböző TV-műsorok kerekasztal beszélgetései, vagy épp a stand up comedy-re hajazó politikai TV-műsorok elkövetői között.

Mindezek után nem tűnik úgy, hogy lobbizni kellene egy olyan kezdeményezés ellen, ami a magyar vitakultúrát szeretné az intelligencia és az értelem forrásvidékéhez visszaterelni. Hétfő este a Dohány utcában frissen nyílt Hátsó Kapu nevű intézményben Fiatal jobboldal, fiatal baloldal – új politikai vitakultúra? címen ültek egy asztalhoz a fiatal jobboldal és a fiatal baloldal képviselői azzal a céllal, hogy kiderüljön, létrejöhet-e új politikai vitakultúra Magyarországon. Vajon képesek arra a fiatal generáció képviselői, akik az utóbbi években váltak a közvélemény, a közélet szereplőivé, hogy túllépjenek a szekértábor-logikán, és a politikát új retorikával, a másik oldal érvrendszerének megértésével tárgyalják?

Többek között erre a kérdésre kereste a választ az esti beszélgetésen a baloldal színeiben induló Böcskei Balázs politológus, az Intézet a Demokratikus Alternatíváért igazgatója; Ravasz Ábel szociológus, a felvidéki Publicus Slovensko munkatársa; a jobboldal képviseletében pedig a Mandiner főszerkesztője, Balogh Ákos Gergely és Békés Márton, a Jobbklikk portál szerkesztő-újságírója.

A beszélgetés moderátora, a Népszabadság fiatal újságírója, Pető Péter a jobb- és a baloldali szekértábor közti törés alapjául a posztkommunizmust jelölte meg. Felvezető kérdésével betalált: a nyitókérdés miatt a beszélgetés laza asszociációkon keresztül szinte magától működött a négy vendég között majdnem két órán keresztül. Holott Békés Márton kezdő megszólalása némi aggodalomra adhatott okot: „Nagyon szívesen megkerülném ezt a kérdést, mert nagyon remélem, hogy azok az emberek, akik itt ülnek, és akikkel vitatkozhatok ma este, azokat nem hozza izgalomba a posztkommunizmus kérdése, mert a mi nemzedékünk, a mi közösségeink ezen már túl vannak”. Nagy izgalom valóban nem volt az este folyamán: senki nem ugrott a másik torkának, nem volt odamondogatás, lényegében radikális véleménykülönbségről sem volt szó. Talán mégis létezik kulturált és intelligens párbeszéd eltérő politikai platformon álló emberek között, sőt, a „vitázók” időnként már-már zavaróan összehajoltak egymással. A kerekasztal nagyon hamar átalakult „politikai újságírók és politológusok egymás között” értelmiségi klubba, ahol a sok szakmai és szakirodalmi utalás néha követhetetlenné tehette a kevésbé vájtfülű és politikai filozófiából kevésbé művelt hallgatók számára a beszélgetés fonalát.

A vendégek hosszasan körüljárták a posztkommunizmus örökségét és a rajta való túllépés lehetséges módjait: Balogh Ákos Gergely abban például egyet értett Békés Mártonnal, hogy kétségtelenül távol vagyunk a Kádár kori traumáktól és a szocializmus élményétől; de mégsem léphetünk könnyedén túl a posztkommunizmus témán, ami még mindig élő, a családi hátterünkből eredő törésvonalat jelent. Ravasz Ábel szerint sem irreleváns kérdés a posztkommunizmus, de ennél érdemesebb inkább poszt-huszadik századról, vagyis a XX. századi örökségéről, és annak ma is élő traumáiról beszélni. A fiatal kutató úgy gondolja, a posztkommunizmus egyéni és társadalmi fronton is jelentős kérdés, de nem hisz benne, hogy ez generációs törésvonal lenne: sokkal inkább egyéni történetekről van szó. Böcskei Balázs ezen a ponton nyitotta meg a rejtett politikai utalások sorát és politikai filozófiai kurzusát. Szerinte a posztkommunizmus a kormányzáshoz, a politikához való hozzáállást jelenti, és az egyik legfontosabb ma is velünk élő hagyománya a kettős mérce, és a következmények nélküliség. A szakirodalmi kitérőkkel tarkított monológban elhangzott valahol a politikai ezotéria: számomra a beszélgetés további része ennek jegyében zajlik.

A következő nagy téma a technokrácia kérdésköre volt, amit Békés Márton vetett föl, miközben a politikához való Kádár-kori, negatív hozzáállásról beszélt – amikor úgy vélték az emberek, hogy a politika rossz dolog, mert családokat szakít szét. „A kilencvenes évek elején azt mondták, hogy nézzük meg, mi lett a politikából: a jugoszlávok is szétmentek.” Úgy látja, hogy a jelenlegi jobboldali kormány nem menedzseli a politikát, hanem döntéseket hoz helyette. „A technokrácia az, ami mindent felold, és a középpontból kihelyezi a politikát. Ehhez képest minden, ami nem posztkommunista dolog, az visszaállítja a politika autoritását. A napi politikában ez a technokratikus csábítás, ami a posztkommunizmus utolsó leheleteként élhet.” A sokfelé szerteágazó, Machiavellit és a punkzenekarok dalszövegkincsét is érintő gondolatfolyamhoz kapcsolódóan Ravasz Ábel hozzátette, hogy a technokrácia nem kommunista találmány, majd kifejtette baloldali, határon túli politikai crédóját. Böcskei Balázs elmondta, hogy „a politika elszabadult, és technokrata működésbe csapott át”, majd azt is hozzátette, hogy „a technokráciának nem az az alternatívája, hogy minden a politikai filozófia társadalma lesz”.

Balogh Ákos Gergely Békés Mártonnal szemben úgy véli, hogy a posztkommunizmusnak nem csupán a technokrata irány az utolsó lehellete: „még ennél sokkal-sokkal több lehelletét érezhetjük. Például az állami újraelosztás mértékében gyakorlatilag konszenzus van a politikai erők között: szerintük ez ebben a formában nagyjából jól van”. A posztkommunizmus utóhatása a Mandiner főszerkesztője szerint a jelenkori magyar munkakultúrában is erősen megmutatkozik: az emberek már 40-50-évesen nyugdíjba akarnak vonulni, a munka egy megúszandó, kötelező rossz a számukra. Balogh Ákos Gergely reméli, hogy mindez az új generációval meg fog változni, akikben már megvan az elkötelezettség arra, hogy értéket teremtsenek, és valamit igazán jól csináljanak. Mindezek kapcsán fölmerült a közösségek kérdése, amiről Békés Márton kifejtette, hogy az ő környezetében lévő közösségek jól működnek, „teljesen függetlenül attól, hogy mit mond, vagy mit cselekszik az Orbán vagy a Gyurcsány”.

Mint minden valamirevaló értelmiségi beszélgetés során, itt is szóba került a nagy dilemma: vajon veszélyben van-e a magyar demokrácia, és ha igen, milyen mértékben, és ki felelős ezért?

Balogh Ákos Gergely szerint a legnagyobb probléma a bizalom és az együttműködés hiánya, mind a politikai színtéren, mind a magánéletben. A Fidesz bizalmatlanságát jól példázza, hogy a képviselők többsége nem szívesen ad interjút, megpróbál távol maradni a vitától és a párbeszédtől. Balogh Ákos Gergely úgy gondolja, erre mikroszinten, a magunk kis környezetében tudunk megoldást találni.

Ehhez kapcsolódóan érdekes kérdésfelvetés volt Böcskei Balázs részéről, aki azt firtatta, hogy ki okolható a politikai hisztériakeltésért? Maguk a politikusok? A baloldali politológus a „közírókat”, a véleményformáló újságírókat, értelmiségieket teszi felelőssé a bal- és a jobboldal között kialakult diabolikus viszonyért.

A kifáradó beszélgetést Pető Pétervégül  azzal a költői kérdéssel igyekezett lezárni, hogy vége lesz-e valaha a politikai kétosztatúságnak? Békés Márton nemes egyszerűséggel várja az apokalipszist, míg Balogh Ákos Gergely szerint a politika alaptermészete a polarizáltság: „ez a válóperes hangulat mindig meg fog maradni, csak más fogja képezni a vita tárgyát”.