A területi autonómia erősebb demokráciához vezet

A Nemzetpolitikai Kutatóintézet (NPKI) kétnapos nemzetközi konferenciát tartott a budai várban található Magyarság Házában 2013. április 8-9-én. A konferencia első napján Kántor Zoltán, az NPKI igazgatója köszöntötte a megjelenteket, majd Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes megnyitotta a rendezvényt.

Az autonómia erősebb demokráciához vezet

Az első előadást Andreas Gross, a híres Gross-jelentés elkészítője, svájci nemzetgyűlési képviselő tartotta. Elmondása szerint az autonómia az erős demokráciák része, egy különleges út, amely a konfliktusok békés rendezéséhez vezethet. Gross úgy véli, hogy a tökéletes demokrácia nem érhető el, de az autonómiák kiépítésével csökkenthetőek a tökéletlenségei. Ugyanakkor szerinte a mai európai demokráciákat kettős krízis hatja át: túlságosan nacionalisták, valamint túl centralizáltak. Ahhoz, hogy megértsük a demokrácia ígéretét, decentralizálni és transznacionálissá kell alakítani demokráciáinkat. Előbbihez kétféle út vezet: szimmetrikus föderalizmus, valamint aszimmetrikus föderalizmus, amelynek újabb két módja lehetséges: területi és kulturális autonómia. Gross elmondta, hogy a decentralizáció és a részvétel nem egymást kizáró tényezők, hanem ikertestvérek. A részvételi demokrácia lényege, hogy civilizált politikai viták révén integrálnak, s ezáltal decentralizálnak is egyben. A részvételi demokráciák a képviseletet még reprezentatívabbá teszik, hiszen az emberek elkezdenek gondolkodni közpolitikai témákon is, elkezdenek részt venni a közbeszédben, a politikusok pedig rövidebb időközönként tudhatják meg, hogy mit is akarnak a választóik, így jobban képviselhetik őket. Az autonómia révén Gross szerint a demokráciák képesek a hatalom további megosztására, decentralizálására. A hatalommegosztás pedig létrehozza a fékek és ellensúlyok rendszerét, „amelyre mindenkinek szüksége van”, így Gross szerint van lehetőség arra, hogy a demokráciáink megerősödjenek.

Markku Suksi, a finnországi Åbo Egyetem tanára kezdésként leszögezte, hogy – megfigyelései szerint – minél több nacionalizmus jellemez egy közösséget, annál kisebb esélye van az autonómiára. Ezt követően bemutatta, mennyire sokféle autonómia is létezik világ- és Európa-szerte. Csoportosította ezeket aszerint, hogy milyen jogszabályok szabályozzák ezek létét, hogy milyen jellegű hatalmat képesek gyakorolni. Külön kitért a gyakran emlegetett finnországi példára, az Åland-szigetekre, amelynek kapcsán néhány következtetést is levont. Egyrészt a nemzetközi garanciák nincsenek kőbe vésve, ezek megváltoztathatóak (az Åland-szigetek esetében a helyi jogalkotók, valamint Finnország is változtatott, utóbbi például az EU-csatlakozáskor); másrészt a modern emberi jogok világában szerinte nem is jöhet már létre az Åland-szigetekhez hasonló autonómia. Egy területi autonómia Suksi szerint nem képes minden konfliktust feloldani az anyaország és a kisebbség között, ugyanakkor kiemelte, hogy jót tett Åland lakosságának az önigazgatás megszerzése: az EU tíz legjobban teljesítő régiója közé kerültek, valamint Finnországban itt a legegészségesebbek az emberek és itt élnek a legtovább is.

David J. Smith, a skót Glasgow Egyetem és a svéd Uppsala Egyetem professzora a területi autonómiát a nem területi autonómiával (NTA) hasonlította össze. Előbbiről elmondta, hogy a számos előny mellett (pl. kulturális identitás megőrzése, jólét kiterjesztése) hátrányokkal is jár: nem hasznos a kis és területileg szétszórtan élő kisebbségek esetén, belterületén új kisebbségeket termel ki (akik adott esetben az anyaország többsége), valamint politikai szempontból érzékeny képződmények, különösen Közép-Kelet-Európában. Az NTA-ról elmondta, hogy eredendően osztrák találmány: Otto Bauer és Karl Renner még a Monarchia idején dolgozta ki, de sosem valósították meg. Előnye, hogy a kicsi és szétszórt kisebbségek számára (is) előnyös, példaként pedig egy speciális verzióját, a magyar kisebbségi önkormányzatot említette. Smith szerint lehetséges és megfontolandó alternatíva lehet a régióban, ugyanakkor csak rövid távon hatásos: hosszú távon nem lenne tartható, a tömbökben élő kisebbségek elégedetlenek lennének.

Az előadásokat követően Andreas Gross kérdésre válaszolva elmondta, hogy Európában tanuló társadalmakra lenne szükség. Az Egyesült Államokban interaktív társadalom létezik, míg Európában aki ír, az nem cselekszik; a politikus nem olvas; a társadalom nem cselekszik és nem is olvas, mert kiszorítva érzi magát a döntéshozatalból. Hozzátette: az EU-nak nem csak az államokat, hanem az állampolgárokat is integrálnia kellene, transznacionális régiók révén.

Az integrációt szegregációval kell párosítani

A rendezvény délutáni panelbeszélgetésében Jakab András, az MTA Társadalomtudományi Központja Jogtudományi Intézetének igazgatója arról beszélt: kutatásai alapján ötféle nemzetfelfogást különített el. Bővebben az egy nemzetiségű nemzet vízióját, valamint a többségi nemzet több kisebbségi csoporttal társulásán alapuló nemzetfelfogást fejtette ki, utóbbira például Magyarország is a példa. Jakab előadott tanulmányáról bővebben itt olvashat.

Másodikként Günther Rautz, a Bolzanói/Bozeni Európai Akadémia kutatója adott elő: bemutatta az egyik legismertebb és legsikeresebbnek tartott dél-tiroli területi autonómia modelljét. Beszámolt az autonómia megszerzésének történelmi előzményeiről, majd bemutatta a tartomány etnikai/nyelvi viszonyait is: a lakosság 70 százaléka német nyelven beszél és vidéken él, 25 százaléka olasz anyanyelvű és városi lakos, míg öt százalék a két völgyben élő ladin lakosság. Rautz kiemelte: a dél-tiroli autonómiáról történő megegyezéskor a helyiek lemondtak a teljes függetlenség, valamint az Ausztriához történő csatlakozás igényéről is, cserébe Olaszország nem bolygathatja meg autonómiájukat. A tárgyalások és a négy évszázados működésből a világ megtanulhatta, hogy az integrációt szegregációval keverő rendszer működőképes lehet, de csak rövid távon. Az oktatási intézmények nyelv alapján szeparáltak – amelynek kapcsán elmondta, hogy nem sikeres, mert a második idegennyelv ismerőinek aránya az utóbbi időben csökkent –; a közszférában lakosságarányos kvótarendszer működik, amelyet a források elosztásánál is használnak; míg a közintézmények többsége kétnyelvű. Rautz szerint a területi autonómiák sikeréhez hozzátartozik továbbá, hogy figyelembe kell venni a specifikus körülményeket: emiatt teljes modellek helyett csak intézményeket szabad átvenni, valamint az autonómia elérésének folyamata nemzetközi felügyelettel és közös bizottságok révén kell végbemenjen.

Sabrina Ragone, a spanyolországi Alkotmányos és Politikatudományi Tanulmányok Központjának kutatója Katalónia függetlenségért vívott harcának jogi aspektusait mutatta be. Ragone szintén bemutatta a történelmi előzményeket, majd részletekbe menően elemezte az utóbbi évek katalán javaslatait és az arra született spanyol alkotmánybírósági válaszokat. A sorozatos sikertelenséget követően a katalánok 2010 novemberétől még nagyobb függetlenségére törekedtek, 2012 szeptember 11-én, a katalán nemzeti ünnepen pedig nagyszabású tüntetést tartottak Barcelonában, ahol független államiságot követeltek. 2013 januárjában deklarálták a függetlenségüket, Ragone pedig elmondta, hogy annyira gyorsan változik a helyzet, hogy nehéz követni. A katalánok alapvetően a baszk példát követik, de Skóciát is szemmel tartják, mert utóbbiak képesek voltak megegyezni a központi kormányzattal – többek közt a referendumról is. Ennek kapcsán Ragone elmondta, hogy jelen pillanatban nincs lehetőség a függetlenségről népszavazást tartani Katalóniában, ehhez a spanyol alkotmány kiegészítésére lenne szükség, amelyet pedig népszavazással kellene szentesítenie a spanyol választóknak. Éppen ezért szerinte a közeljövőben nincs realitása egy független katalán államnak.

A panel utolsó előadójaként Korhecz Tamás, a szerbiai Magyar Nemzeti Tanács (MNT) elnöke bemutatta a nem területi autonómiák egyik többé-kevésbé működő modelljét, a szerb változatot. Ilyen jellegű autonómiák pl. Magyarországon és Észtországban is léteznek, de Korhecz szerint három szempontból különleges a szerb megoldás. Egyrészt nem helyi, hanem országos szintű önkormányzatiságot nyertek el a kisebbségek, másrészt jóval több jogkörrel rendelkeznek, harmadrészt pedig egyedi a finanszírozási rendszerük is. Az MNT jogi helyzetének és működésének vázlatos bemutatását követően szót ejtett arról, hogy milyen kompetenciákkal rendelkezik a Tanács: részt vesz a törvényhozás munkájában – tanácsadó szervként és törvényjavaslat kezdeményezőjeként egyaránt –, emellett magyarságot is érintő köztérátnevezések kapcsán is ki kell kérni a véleményét. A finanszírozási rendszerrel kapcsolatban Korhecz elmondta, hogy települési önkormányzatoktól, Vajdaság Autonóm Tartománytól és az állami költségvetésből is kapnak támogatást, de magyarországi támogatások is kellenek ahhoz, hogy ne csak a működési, hanem fejlesztési költségeiket is fedezzék. A gyakorlatban egyébként egyéb problémák is felmerültek, főként a hatalommegosztás kapcsán: a minisztériumok ignoráns magatartása és a rendőrség, valamint más szervek ellenállása miatt több esetben is bírósághoz kellett fordulnia a Magyar Nemzeti Tanácsnak. Korhecz elmondta: nem túl optimista, mert nem bizonytalannak tartja, hogy a jelenlegi rendszer mennyire lesz stabil, mivel Szerbiában túl nagy a politikai pártok befolyása a közéletre. A magyarverésekkel kapcsolatos kérdésre válaszolva pedig elmondta, hogy nem veszélyes magyarul beszélni az utcán, de elismerte, hogy néha történnek incidensek.