Elhunyt Kartal Zsuzsa

Kartal Zsuzsa: VALLOMÁS AZ IFJÚSÁGRÓL 1. Napkeresőnek indultunk még mi is. Azt hittük, az új szépséget, a rák gyógyszerét találjuk meg egyszer. Azt hittük sok-sok emberrel fogjuk majd együtt megállítani a halált, a halált, - amelyben pedig nem hittünk. Emeletes ágyakban beszéltük meg. És a bajok is szépek voltak, mert feladatot jelentettek, kemény ellenfelet. Szalonnát sütöttünk és nevettünk, a komolyságunk a nevetés volt. És azt hittük, hogy a legjobbkor születtünk, hogy mi már mindent tudhatunk, mi már azt is tudtuk, hogy mind emberek vagyunk, és hogy ez a legfontosabb. Hidegvízben úsztunk, és énekeltünk, és senkinek sem kapott görcsöt a szíve, és felhevülten ittuk a hideg vizet, nem is ihattuk másképp, mindig melegünk volt, egyikünk se kapott tüdőgyulladást. Nem, mi elpusztíthatatlanok voltunk. Valamikor még befogadtuk egymást. Valamikor zavarban voltunk, ha barátainknak vallani akartunk, nem voltak titkaink. És kerestük a szerelmet is, mert szépek voltunk, de a szerelem sem volt titkolni való, hanem tisztelni való volt, amiről megilletődött komolysággal - de csak így - bárki bármikor beszélhetett. És boldogok voltunk, mert a szerelemben csak a szerelmet kerestük, nem anyáink szolid - érzelgős körítéseit, nem nagyatyáink szifiliszes bohémségét. Valamikor szerettük együtt hallgatni a zenét, és annyira szerettünk lenni, hogy alvásra is sajnáltuk az időt. Igent és nemet mondtunk. 2. Nem méricskéltük gondolat és indulat arányát, és kinevettük aki ellenünk szólni mert. A kenyérharcról azt hittük, hogy egy olyan összetett szó, ami az éhező emberek küzdelmét jelenti, s azt, hogy ebben mi is résztveszünk. És olyan barátaink is voltak, akiket sose láttunk. Nem mondtuk a főnöknek, hogy szép, ha ronda volt, de ha nem volt az, mondtuk, had örüljön. És ha megláttuk egymást, mindig rengeteg mondanivalónk volt és iszonyúan fontos volt, hogy mindent elmondjunk, nem fürkésztük a másik arcát, és nem kértük meg, hogy ne szóljon senkinek. Gondolatban befestettük vidám színekre a géppuska himlőhelyes házak szürkésbarna falát, és elhittük, hogy egyszer minden kék lesz, meg piros, meg sárga. És sose égtünk le a napon, mert a nap is szeretett minket. 3. Mikor kezdődött? Mikor tanultuk meg, hogy árt a nap, hogy védekezni kell ellene napszemüveggel meg napolajjal? Mióta lessük egymást gyanakodva, és megyünk haza egymástól szédelegve a félelemtől? Mióta vagyunk elárulhatóak? Mert most szeretünk ám aludni, és szeretünk hallgatni, és már nem is fontos, hogy elfelejtünk valamit. És morgunk, ha vidám színeket kennek a házfalakra, mert kerülgetni kell a malteros ládákat. Kávéházakban ülünk egyedül, mert félünk ismerősünkhöz odamenni. Idegenek ülnek le mellénk, magányos madárijesztők, akik egy kávéért elmondják az életüket, ami olyan egyforma, mint amilyenek mi leszünk nemsokára, de bennünket sem érdekel, mert már nem fontos más karikásszemű egyedülléte. Ilyenkor elmegyünk. Ilyenkor egy másik helyen ülünk le, és minden ugyanaz. 4. A szerelemről ironikus mosollyal beszélünk, és folyton arról beszélünk, pedig nincs is szerelem, csak valami sivár pótlék, két másnemű reménytelen összeborulása egy alig világított szobában, ahol ha akarnánk se találnák meg egymást, de nem is akarják. És úgy meghízott a lelkünk, hogy a mérleg ijedten felszisszen, ha ráállunk, és ezt a kövér lelket mindig kiöntjük, és mégis mindig csak több lesz. Igen és nem helyett azt mondjuk, hogy mégis, meg hogy tulajdonképpen, meg hogy talán fontolóra kéne venni. És ha zenét hallgatunk egyedül tesszük, mert ilyenkor lelkiismeret furdalásunk van, emlékezünk és szégyelljük magunkat. És ha egyedül vagyunk, mert nem merjük megfogni egymás kezét, csak derekát. És ha keresünk valamit, az az akolmeleg. Már nem nagy az igényünk pénz és lakás és emberek, akiktől nem félünk és csodálkozunk, hogy összezsugorodott igényeinket nehezebb kielégíteni, mint napevő mohóságunkat. És egyes szám első személyben beszélünk mindig, a többesszámot mintha elfelejtettük volna. És mégis féltem az életem, pedig a tág világ olyan szűk lett, mint egy kaloda.

Gusztustalan írásai voltak.

Közel 20 év alatt az ital végül is legyőzte ezt a remek "jogvédőt". A végén már egy szoba -konyhában lakott, mert a többi "elúszott". Hisztériakeltő, hallatlanul hazug írásaira emlékezthetünk a Népszavából is.

A halott katona már nem ellenség.