Emlékmű a kitelepítetteknek

Budapesten, az I. kerületben, a Szarvas téren avatják fel október 24-én, vasárnap, 15 órakor az 1950 és 1953 között kitelepítettek és kényszermunkások emlékművét.

A szobor felállításának kezdeményezője a Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesülete volt. Az emlékmű felállítására a Fővárosi Közgyűlés ötpárti egyetértéssel szavazott meg 30 millió forintot. A szobor elkészült, melynek avatásán a kormány részéről ünnepi beszédet tart dr. Rétvári Bence, a Közigazgatási és Igazságügyi Minisztérium parlamenti államtitkára. Felszólal még Fodor Lajos államtitkár (HM), továbbá Eötvös Péter, a Hortobágyi Kényszermunkatáborokba Elhurcoltak Egyesületének elnöke és Széchenyi Kinga a budapesti kitelepítettek nevében.

Az emlékmű az I. kerületi Szarvas téren lévő parkban helyezkedik el, melyet az 1950 és 1953 között kitelepítettek és kényszermunkások emlékére Széri-Varga Géza és Széri-Varga Zoltán készített el. A szobor anyaga üvegbeton.

Hatvan éve, 1950 júniusában kezdődtek meg a deportálások. Az elhurcolások családok ezreinek életét törték keresztbe több évtizedre, hiszen aki 1953-ban amnesztiával szabadult, az megbélyegzetté vált. Szabadulás után a rendszer tiltotta, hogy múltjukról beszéljenek. 1950. június 23-án éjjelétől kezdődően az ÁVH központi terv alapján, több hullámban családok ezreit gyűjtötte össze és hurcolta marhavagonokban a hortobágyi pusztába. Itt fokozatosan 12 kényszermunkatábort létesítettek, melyekbe a továbbiakban nagyvárosokból, mint például Szeged, Hatvan, Pécs, és Nagykanizsa további családokat deportáltak. A táborokban fegyveres őrizet mellett kényszermunkát végeztek a rabok, miközben emberhez méltatlan, szinte állati körülmények között tengődtek. A higiénia, az orvosi ellátás, és a kielégítő élelmezés teljes hiánya jellemezte a táborokat. A deportálás teljes vagyonelkobzással járt. Ítélet nélkül a Hortobágy, Nagykunság, Hajduság 12 kényszermunkatáborba hurcolt személyek száma 7289 fő.

1951 májusában megindultak a budapesti kitelepítések is. Mintegy 15 ezer embert, családokat fosztottak meg otthonuktól és telepítették őket kisebb falvakba. Itt az úgynevezett kulákok házaiba, pajtáiba szorították be a mindenüktől megfosztott embereket, ezzel a kulákot is büntetve. Ítélet nélkül Budapestről kitelepítettek számáról nincs pontos adat, a kutatók 14-15 ezerre becsülik számukat. 1953-ban, Sztálin halála után életbe lépő amnesztiarendelet alapján a túlélők eredeti lakhelyükre nem térhettek vissza, minden jelentős nagyvárosból, és értelemszerűen a határsávból is ki voltak tiltva. A kitelepítések alatti megaláztatásokat elszenvedettektől soha nem kértek bocsánatot, és soha sem kaptak méltó kártérítést a jogtalan sérelmekért.