Minden idők legjobbja?

„Minden idők legjobbja? 

Az angolok az előrejelzések szerint négyszer-ötször biztosan megnyerték már az elmúlt idők Európa-bajnokságait, világbajnokságait. Aztán mindig elhasaltak. Régebben egészen korán, mostanában már a végjátékban. Újra és újra. 

Én utoljára 1996-ban drukkoltam igazán nekik, leginkább azért, mert a németek ellen szurkoltam. Azt a csapatot még nagyon lehetett kedvelni, tele volt ikonikus focistákkal, egy része piás volt, de igazán tudtak küzdeni. Meg lőni. Majd jött Scholes, Gerrard és a többiek és a fájdalmas kudarcok. Az angol (bulvár)média mindig is nevetséges volt, először az egekig dicsérte a válogatottat, aztán lenyomta a porba. A mostani angol válogatotthoz már semmi kötődésem nincs. 

Máig emlékszem Messi első bajnokijára. Ronaldinho passzára, a lesre, aztán arra, hogy ugyanezt megismétlik. Megőriztem azt a DVD-t, amelyre kiírtam azt a meccset, amelyen három gólt szerzett a Real Madrid ellen. Szinte az összes mérkőzését láttam a Barcelonában (bajnokit nem nagyon hagytam ki) – természetesen tévén, laptopon –, még Kluivert miatt lettem Barca-szurkoló, néztem a meccseit, aztán valahogy ottragadtam. 

Mióta Puyol visszavonult számomra már nem ugyanolyan a futball, de igazán az tört meg, ahogyan Messi elhagyta a Barcelonát. Akkor a futballvilág – számomra – varázstalanítva lett. 

A PSG-ben dacosan nem néztem meg, az amerikai összefoglalókat is csak hébe-hóba követem. 

2022-ben, a döntő alatt elpityeredtem magam a második góljánál. Nem hiszem, hogy a magyar válogatotton kívül – ami természetesen teljesen más »szint« – szurkoltam volna annyira egyetlen csapatnak is, mint akkor az argentin válogatottnak. Természetesen miatta. Úgy járt neki és hazájának az a közös siker, ahogyan nekünk, a mi generációnknak (Csank Jánosék és az 1–12 »gyermekei«) a 2016-os Európa-bajnoki szereplés. 

Tegnap a balatonföldvári Drink Bárban többször is felüvöltöttem. Szerencsére mások is így tettek. Az angolok gólja után mondtam a fiamnak, hogy ne adja fel. Egyenlíteni fog Argentína. Aztán mondtam, hogy ezt meg is nyerik most, még a rendes játékidőben. Nem vagyok jós, egyszerűen hittem ebben, s még inkább reméltem. 

Elképesztő volt végignézni, ahogyan az argentin válogatott beszorította az angolokat, a töketlen Tuchel persze a segítségükre volt, úgy játszottak, mintha egy megyei csapat védené a kapuját a Manchester United ellen. Tele klasszisokkal, méregdrága, szerintem gyakran túlértékelt játékosokkal. A labda megint nem hazudott (sokszor szokott, ez is egy közhely persze), az angolok fociztak, az argentinok csatáztak, szenvedtek, s végig hittek. Isten mögöttük állt. Nem Isten keze. Isten. 

»Ma megtettük az utolsó lépést, és elértük, amit mindannyian akartunk. Most már Isten kezében van a sorsunk« – mondta Messi a mérkőzés után. 

Anglia, az egykori világbirodalom szíve, a futball atyja, kedvenc zenekaraim szülőhazája pedig ott áll kifosztva, nincstelenül. Saját magát rabolta ki. Beállt bekkelni hátha kihúzza valahogy. Nem húzta ki. (Legutóbbi traumánk... az írek elleni meccs...) Vajon a régi favágók, piások, rakodómunkások, acélszívű klasszisok is kikaptak volna? Lehet. Lehet, hogy nem. 

Hogy mi lesz vasárnap, nem tudom. A vébé előtt erről a döntőről álmodtam. Barcelona-szurkolóként ez azt hiszem, érthető. Viccesen azt mondtam a fiamnak, hogy remélem, Argentína nyer 3–2-re. Messi szerezzen egy mesterhármast, Yamal és Pedri meg egy-egy gólt. 

Ha Messiék megvédik a címüket, akkor szerintem sokan fogják azt gondolni, amit én. Olyan szerencsések voltunk, hogy végignézhettük a világ valaha volt legjobb játékosának a pályafutását.”

Nyitókép: MTI/EPA/Will Oliver