Amerikai célkereszt

Stratégiai nyugalom, lépjünk kettőt hátra. Ha jól értem az Amerikai Egyesült Államok (USA) adminisztrációját, akkor azért szigorítanak a magyar állampolgárok beutazási feltételein, mert szerintük problémás, hogy léteznek olyan magyar állampolgárok, akik nem Magyarország jelenlegi határain belül születtek. Ez elmondható az USA elég sok állampolgáráról is, tehát nem a tény maga zavarja őket, hanem valami más.

Azt a valami mást errefelé nemzetpolitikának hívják, aminek a lényege: az önmagát a magyar nemzet részeként identifikáló egyént, akinek a felmenői valamikor magyar állampolgárok voltak, könnyített honosítás révén a magyar állam visszafogadja állampolgárai közösségébe.   (Ír diaszpóra, szevasztok. Izraeli állampolgárok, szevasztok.) Ezt nem értik. Repatriált USA-állampolgárból valóban kevesebb van. Egyrészt jóval fiatalabb államról beszélünk, mint Magyarország, másrészt szerencsésebb történelem jutott nekik osztályrészül. 

Ha Pressman nagykövet úr figyelmesen tanulmányozza a fogadó országa történelmét, akkor rájöhetett volna arra, hogy Magyarország jelenlegi határai alig valamivel több, mint százévesek, miközben a visszahonosított magyar állampolgárok szülőföldje ezer éven át annak az államformának a szerves részét képezték, amelynek nevében anno nem véletlenül szerepelt az, hogy magyar. Ezt a bizonyos államszervezetet darabolták szét Trianonban az amerikaiak aktív hozzájárulásával. Ők a győztesek oldalán voltak, tehát történelmet írtak, a győztesek történelmét. A győztesek történelmi verdiktje az volt, hogy Magyarországtól vegyék el területeinek kétharmadát, állampolgárainak többségét. A győztesek történelmi ítélete alapján magyar állampolgárok milliói váltak hontalanná. 

Washingtonból nézve ez pitiáner ügy, arrafelé divat az országhatárokat vonalzóval húzni, nézzetek csak rá az Amerikai Egyesült Államok térképére. Ezért nem értik az európai „határ”-fogalmat, mint ahogyan az „óváros“ fogalmát sem érthetik. 

Washingtonban ráadásul még Ady Endrét is félreértik: bár arrafelé Dunának, Oltnak tényleg egy a hangja, ez csak annyit jelent számukra, hogy jelentős intellektuális teljesítményként értékelik, ha valaki (mondjuk egy ideküldött helytartó-nagykövet) nem téveszti össze Budapestet Bukaresttel. 

Ezért adták oda nyugodt lelkiismerettel fél Európát a kommunistáknak, ezért hagyták cserben Magyarországot 1956-ban a kommunisták elleni harcban. (És Csehszlovákiát és Lengyelországot, de bármelyik volt KGST-országot említhetnénk.) Egészen egyszerűen nem érdekelte őket Közép- és Kelet-Európa, és itt a hangsúly az érdeken van. A XX. században az amerikai érdek más volt, inkább Vietnámot bombázták, majd Afganisztánt, Szíriát stb. Csak a század végére kanyarodtak vissza Európa felé, akkor bombáztak egyet Szerbiában is. 

Az általuk szétbombázott Szerbia magyar nemzetiségű állampolgárait most éppen kollektíven megbélyegzik a szigorítás indoklásában. 

Napjainkban Ukrajnában az utolsó ukránig harcolnak az oroszok ellen. Ukrajna magyar nemzetiségű állampolgárait most éppen kollektíven megbélyegzik a szigorítás indoklásában. 

Románia és Szlovákia EU-tagállamok, ezekben az országokban nem kell tömegpusztító fegyvereket bevetni, helytartóik finomabb módszerekkel dolgoznak, az ott élő őshonos magyar nemzeti közösségeket a szlovákok és románok bélyegzik meg kollektíven amerikai jóváhagyással. Az erőszakos asszimiláció mégiscsak civilizáltabb, mint ölni és öletni, erről az amerikai őslakos indiánok tudnának mesélni. Az indiánok legyilkolásától Amerikában is eljutottak a bentlakásos iskolákig, na ugye. 

Mindezt csak azért tartottam fontosnak feleleveníteni, mert csak az lepődött meg az USA pitiáner húzásán, aki azt hitte, hogy a világ urai a világ érdekében tesznek bármit is. Akárhogyan is szajkózza a ballib papagájkommandó (olv. hasznos idióták) az emberjogi szólamokat, dörögnek a brüsszeli bürokraták (olv. hasznos idióták) jogállamisági aggályoktól vezettetve, ugyanaz történik, ami az elmúlt száz évben mindig is történt: az USA a saját érdekeit érvényesíti. 

Mivel Magyarországon a szavazók által hatalomba juttatott kormányzat nem hajlandó az amerikai érdekek szervilis követésére (mert mondjuk az önérdekünk ellen való), ezért az eddigi amerikai gyakorlat alapján kezdhetünk aggódni. Mert Pressman úr semmi egyebet nem tesz, mint amit a hozzá hasonló kiküldöttek (olv. ügynökök) tettek az elmúlt száz esztendőben: vádakat koholva megjelöli a következő célpontokat. Az amerikaiak viszont egy dolgot bebizonyítottak, amióta a világ csendőrei: bombázni azt tudnak. 

Mit tehetünk? Amíg ide nem érnek a vadászrepülők, olvassuk az egyik legamerikaibb író, Joseph Heller műveit. Ha valaki, akkor ő értette az amerikai döntéshozatalt. 

Ha igaza van, nincsen remény.

Nyitókép: MTI/Koszticsák Szilárd