Távozik a pásztor, ujjonganak a farkasok!

Nagy az öröm farkaséknál: a legjobb pásztor az expásztor! Jól figyelj, te bigott álkeresztény, aki a tikkasztó hőségben egy csatakosra izzadt vén juhász nyájához csapódva botladozol tovább a szűk ösvényen, és birkaként hallgatod az olyan krisztusi ijesztgetéseket, hogy „ahol a hulla van, oda gyűlnek a keselyűk”, továbbá hogy „számos hamis próféta fellép, és sokakat tévedésbe ejtenek (…), de aki mindvégig kitart, az üdvözül”. Nézz erre a bátor hősre, akinek van mersze lépéseket tenni a széles és simára polírozott út felé: ilyen az, amikor valaki küzd, tipródik és szívósan harcol! amikor végre felszabadul az idejétmúlt iga alól! Mi, a lehető legtarkább sokszínűség élharcosai fáradhatatlanul azon leszünk, hogy mielőbb sikeresen leszámoljon fura katolikus múltjával, kisebbségi téziseivel, és maradéktalanul feloldódjék a mainstream progresszió lágyan ölelő masszájában! Drukkoljunk neki erősen, hogy legalább a maga kis életében és megnyilatkozásaiban mihamarabb eltörölje a törvényből azt a sok-sok buta i betűt!

Igen, hatalmas nyomás nehezedik a papokra, és igen, mindenkinek a saját keresztje a legnehezebb, így az ítélkezés nem dolgunk, a megelőzés és az ima (plusz az ima plusz az ima) annál inkább, azt azonban nehéz nem észrevenni, hogyan írja felül a korszellem lassacskán egyre több (ex)lelkész fejében is a kétezer éves tanítást. Nem, nem konkrétan Hodász Andrásra gondolok, hanem egy sajnálatosan hosszú sorra: a minap például egy 2019-ben szentelt káplán számolt be arról egy városi portálon, hogy miután a tavaly őszi áthelyezésekor nem érezte jól magát, immár párkapcsolatban él és mentálhigiénés vállalkozást indított, de aggodalomra semmi ok, mert templomba továbbra is szokott menni, csak néha megőrül a béna prédikációk miatt (az izzadt vén pásztor legközelebb lesz szíves jobban kidolgozni a retorikai ívet, a nemjóját). „Próbáltam folyamatosan mérlegelni, hogy mit szeretnék, mert nem akartam elveszni” – mesél ott küzdelmeiről egy olyan ember, aki alig négy éve az oltár előtt mondott igent azon krisztusi tanítás követésére és hirdetésére, amely szerint „aki meg akarja menteni életét, elveszíti; aki elveszíti értem és az evangéliumért, az megmenti”.

Hát hol lenne ma a kereszténység, ha Jézus Krisztus megkeresztelkedése után másfél hónappal a pusztában, korgó gyomorral folyamatosan azt mérlegelte volna, mit is szeretne, és ebben a lelkiállapotban találta volna magát szembe a behízelgő kísértővel és az általa kínált kenyérrel? Vagy ha nagycsütörtök este, halálfélelmében az állhatatos ima helyett folyamatosan azon töprengett volna, hogyan tudna a saját igényeinek megfelelően kijönni a szituációból? Aztán ha ezek után mégis vállára vette volna a keresztet, mennyi esély lett volna a megváltásra, ha felszegezve folyamatosan azon kattogott volna, mit is szeretne, hogyan úszhatná meg a kínhalált?

Amennyiben a világ legtermészetesebb, sőt, ünnepelendő dolgának tekintjük, hogy egy fiatalon felszentelt pap egy idő után (sőt, akár az első érdemi megpróbáltatáskor) elhagyja nyáját és kipróbál valami mást, hiszen jár neki is az Élet, akkor miért ne léphetne le bármely családapa vagy családanya legkésőbb a klimax környékén, amikor a hormonháztartás és az életközépi válság egyszerre tombol? Hiszen ő csak szeret! És szeretni olyan jézusos! Egyetlen házasságtörőt se kövezünk meg, ahogyan egyetlen távozó papot se, de ahogy a házasságtörőknek fura lenne podcastokban arról elmélkedniük, hogy most végre boldog nemáldozó Krisztus-követők (akik mindenféle izgalmas projektekben gondolkodnak, míg a gyerekekkel maradt fél oly megalkuvóan és ügyetlenül hordozza keresztjét), 

Most mindenesetre tort ülnek az egyházgyalázók, mint ahogy azok is igazolva látják magukat, akik szerint az egyház tanítása egy merő elhordozhatatlan teher: lám, lám, höhö, korábban mennyit prédikáltak róla, aztán most kiderül, hogy ez az egész csak megnyomorít – kárörvend a nép, mintha az első félidő végén, a 11 játékos közül 2-3 pillanatnyi teljesítménye alapján lefutottnak tekinthetnénk egy meccset úgy, hogy a kamera a középpályásokat egyáltalán nem is veszi. Összesen van az országban nagyságrendileg 2000 katolikus pap, miközben 2,9 millió magyar nőtlen, illetve hajadon. Évente nagyjából 10 ezer férfi hal meg úgy, hogy sose élt házasságban vagy bejegyzett élettársi kapcsolatban; ha csak negyedük katolikus, az évi 2500 fő.

Egy olyan korban, amikor már az „aszexuálisok” láthatóságának is van külön hete, amikor „demiszexuális” néven külön számontartják azt a típust, aki csak akkor érez nemi vágyat, ha valakivel már jó ideje minden szex nélkül együtt jár, és amikor európai liberális körökben is tömegével vonzódnak a buddhizmushoz, amely szerint a szexuális öröm a megvilágosodást hátráltatja és sokkal alacsonyabb rendű örömnek számít, mint a dhjána – egy ilyen korban azért rém ciki lenne azt állítani, hogy ennek az évi 2500 hetero- és homoszexuális férfinak mind-mind szenvedés vagy bűnbeesés lehetett az egész élete, csak mert az átlag heteró vagy homó férfi a maga részéről nem bírja elképzelni, hogy „egészséges” férfi ne szexeljen. Ki mondja meg, hogy mi az „egészséges”? Egy életen át hormonokat falni vagy szifiliszt összeszedni az, zsolozsmázni veszélyes? Szülni szülhet a férfi, szex nélkül viszont nem élhet? Ha viszont elismerjük, hogy léteznek eltérő, ámde egyformán legitim nézőpontok és hozzáállások, és akár a Krisztus-követés is lehet ilyen, akkor máris ott lenne a lehetőség, hogy a hivatáskrízisbe kerülő pap először is (a pusztába való kivonulás előtt vagy után) felkeresse valamely derűs cölebsz embertársát, és megkérdezze, mi a titok.

Egy mindenesetre bizonyos: Jézus Krisztus azzal indította útnak az apostolokat, hogy „menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket (…) és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.” Aki tehát pap mindörökké Melkizedek rendje szerint, annak célszerű ezt a felszólítást és ezt az ígéretet elmélyíteni magában (akár aktívan szolgál, akár nem), mielőtt a farkasok világában mikrofont dugnak elé, és helyénvaló ennek fényében válaszolnia (vagy még inkább hallgatnia) a hízelgő farkasok faggatózásaira. Amely farkasok jól tudják: ha legyőzik a pásztort, már övék is a nyáj.

Nyitókép: MTI/Komka Péter