A sír, hol nemzetek süllyednek el

„Magyarország az elsők között volt Európában, ahol kongatni kezdték a vészharangot a kevés születés miatt. Nem is a politikusoknak, hanem íróknak (Fekete Gyula), nemzetükért aggódó értelmiségieknek tűnt fel, és – tűrve a gúnyolódást, kioktatást is – vitték bele a problémát a közbeszédbe.

Biztos szerepet játszott benne az is, hogy mi aztán igazán tudtuk és értettük, mit jelent a nemzethalál, az ország elvesztése, idegenek megjelenése, az őslakosság térvesztése, majd jogfosztása. Herder jóslata már a XVIII. század végén a magyarság beolvadásával számolt, ennek ellenére ma is megvagyunk, arányszámunk a Kárpát-medencében nem rosszabb, mint a jóslat megszületésekor volt. A néplélekbe azonban beleivódott, a XIX. században Kölcseytől Vörösmartyig sokan megfogalmazták ezt a víziót, Trianon pedig olyan mélyen égette bele a hazavesztés érzetét a magyarságba, hogy azóta is igen érzékenyek vagyunk minden olyan jelenségre, amelyből visszaszorításunkra következtethetünk.

Azon szerencsésebb nemzeteknél, amelyek ezt nem élték meg (sokszor ők maguk voltak a kiszorítók, asszimilálók, hódítók), lassabban esett le a tantusz, és nem is ugyanarra a következtetésre jutottak, mint mi.

De míg mi ebben egy elsősorban lelki-nemzeti problémát látunk, a materialista nyugati világ ezt munkaerőhiányra, összeomló nyugdíj-rendszerre, főleg gazdasági kérdésekre fordítja le. Ezért érzik megoldásnak például a mesterséges intelligenciát vagy a gépesítést. Persze, ha szép csendben kihalunk, kinek a fenekét törli ki a robotápolónő?

Ha nem a demográfiát illető intézkedésekkel oldjuk meg, hanem kizárólag betelepítéssel (tehát csak gazdasági racionális szempontokat keresünk), akkor megszűnik mindaz, amiért élünk. És úgy járnak a nyugati országok, mint mi Trianonnal. Nem is háborúban, vesztes csatákkal foglalják el tőlük a hazájukat, hanem mint a törökök Budán. Beszivárognak.”

***

Nyitókép: Pixabay