Büszkeség és balítélet

„Új világrend, új ünnepek. Amikor a nyugati nagyhatalmak egy papírfecnin eladtak minket a szovjeteknek (nem párezer négyzetkilométerről és egy országról, hanem fél Európáról volt szó), akkor derült égből mindjárt kaptunk is néhányat.

Meg kellett emlékeznünk a Nagy Októberi Szocialista Forradalomról (aminek, mint később kiderült, a nevéből sem volt igaz egyetlen szó sem), a felszaba dúlásról (pedig sem a tatár-, sem a török dúlás nem volt annak idején piros betűs), de még a munka ünnepéről is, noha ki a fene szeret dolgozni?

Nem mondhatni, hogy a kommunizmus legyőzése után az aktuális megváltó ideológusok sokat tököltek volna, nyakunkba zúdították a Pride-ot, ami immár nem pusztán egy nap, hanem egy egész hónap, és ugyanúgy egy elhanyagolható kisebbséget érint, mert talán még annyi nemi eltévelyedett sincs, mint kommunista annak idején. Ráadásul kisajátít egy angol kifejezést, amiről most már mindig ez jut eszünkbe. A büszkeség és balítéletet (Pride and prejudice) is azért nem olvastam el, mert azt hittem, homoszexuálisok szerepelnek benne. Pedig nem is. De lassan már a zivatar után feltűnő szivárványnak sem tudunk úgy örülni, mint régen.

Térítő dühükben nem ismerik a mértéket sem. Nem érik be apró jelzésekkel vagy alkalmi feltűnéssel, roppant nagyzolóan egy egész hónapot foglalnak le. A foci vébén és a ramadánon kívül nem is tart semmi ennyi ideig, de előbbi többmilliárdnyi ember szórakozása, utóbbinak meg másfél évezredes múltja van. (Jó, jó, a keresztény nagyböjt régebbi is, hosszabb is, de arra aztán senki nincs tekintettel. A 2006-os választások előtt több városban is részt vettem fideszes kampányrendezvényeken, amik péntekre estek a böjti időszakban, és a műsor utáni fogadáson ki se látszott a húsok alól az asztal.)”

***

Nyitókép: Mandiner / Ficsor Márton