A zsigeri hazaszeretetről

„Átrepülök hosszában hazámon…”  Petőfi és a haza összefüggésében a legtöbb magyarnak nem a PIM Petőfi-buszának címadó verse, a Dalaim, hanem egy másik költemény, a Nemzeti dal jut eszébe. „Talpra magyar, hí a haza…” – idézzük. A közbeszédet elnézve nem vagyok benne biztos, hogy a XXI. században értjük-e, éljük-e a haza hívását.

A nemzeti összetartozás napja környékén érdemes tehát kettőt hátralépnünk, és némi fogalomtisztázási munkát elvégeznünk. Alapvetően négy fogalom keveredik a mai közbeszédben: szülőföld, ország, állam és haza.

Vegyük sorra.

A szülőföld az a hely, ahol születtél. Szűkebb pátriának is szokás mondani. 

Ország: az az állam, amiben élsz. 

Haza: az az ország, amiért meghalnál, ha kell. 

Szerencsés az, akinek a szülőföldje és hazája egy országhatáron belül található. Szerencsétlen az, akinek se szülőföldje, se hazája, csak országa van.

Nekem személy szerint Székelyföld a szülőföldem, Erdély az otthonom, Magyarország a hazám. Akkor is hazaként szerettem, amikor még nem is ismertem az ántivilágban a Ceausescu-diktatúra tagadott Székelyföldjén. Akárcsak Petőfi, mi, az elszakított nemzetrészek képzeletben és lélekben átröpültünk hosszában hazánkon. 

Nekünk, elszakított nemzetrészeknek az elmúlt évtizedekben nehéz volt megértetni az anyaországiakkal, hogy milyen (volt) szeretni azt a hazát, aminek nem voltál polgára, olyan hon fiának lenni, ami lemondott rólad – és milyen nehéz szülőföldet tartani olyan országban, ami nem a hazád. És hogy mennyire jó érzés most már, évtizedek nemzetpolitikai építkezésének köszönhetően, ha otthonról hazamész.

Egzisztenciálisan értjük tehát, hogy Magyarország minden magyar hazája, éljünk bárhol a világon.

Ezért vagyunk ma itt Torockón a Petőfi-busszal a Duna-napon. A nemzeti összetartozás ugyanis nem éppen aktuális országhatárok, hanem a mélyről jövő, zsigeri hazaszeretet függvénye.

Ezt tanította és tanítja mai napig nekünk Petőfi Sándor. Ezt vallotta kortársainak tanítója, nemzeti imánk, az ugyancsak kétszáz esztendős Himnusz szerzője, Kölcsey is: „Minden állat keres magának fekhelyet, minden madár fészket, hova nappali vergődése után nyúgodni visszatér: egyedül az emberen feküdnék-e a sors legterhesebb átka: vándornak lenni az egész bujdosó csillagon keresztül, s mindenütt lenni, hogy mindenütt idegen maradjon?...Isten egy szívnek egy lelket teremtett: így az embernek egy hazát. (…) Azért kell minden egyes embernek saját hazájáért munkálkodni, azért kell szerelme egész erejét hazájára függeszteni, azért kellett a legszebb, legrendkívülibb tetteknek csak ily szerelem kútfejéből származhatni. Egész világért, egész emberiségért halni: Azt isten teheté; ember meghal háznépéért, ember meghal hazájáért, halandó szív többet meg nem bír.” 

***

Nyitókép: Földházi Árpád/Mandiner