Merre tartasz, Lengyelország?

Írta: Somkuti Bálint biztonságpolitikai szakértő, hadtörténész (MCC Geopolitikai Műhely)

Magyarország az elmúlt ötszáz évben nemhogy nagyhatalom nem volt, de még csak független sem az említett periódus nagy részében. Az a gondolat, hogy hazánk meghatározó katonai vagy biztonságpolitikai szerepet játszhat a régióban vagy akár egész Európában, bizony nem sokunknak fordul meg a fejében. Az erőforrások mérete által predesztinált okok miatt. Persze vannak más területek, ahol nemcsak távoli lehetőség, hanem kész tény egy vezető szerep, elég csak a nyugati kultúra vívmányait eltörléssel fenyegető woke őrület elleni küzdelemre gondolni.

Azonban tőlünk északra lengyel barátaink, sorstársaink, sőt testvéreink úgy érzik, a fentiekben leírt kiemelt pozíció elérése bizony nem, hogy nem lehetetlen, hanem egyenesen kifejezetten közeli. Legyen szó politikai, sőt akár katonai kérdésekről. Vezető politikusok, elemzők és értelmiségiek nemcsak a harmincas évek „intermariumának” megvalósulását vizionálják,

Ez a sosem volt alakulat nemcsak Németországot lepipálva válna a terveik szerint meghatározó európai tényezővé, hanem erejéből fakadóan a lengyelség történelmi ellenségét, Oroszországot is a siker reményében tudná párbajra hívni ez az akár 70-80 milliós állam. Fentiek alapján joggal merül fel a kérdés, tényleg történelmi válaszút előtt áll Lengyelország?

Minden egyes ilyen kérdésnél a NATO tervezési alapelvei ugranak be először. Fel kell készülni a legjobb, a legrosszabb és a legvalószínűbb eshetőségre is. Nos a legjobb, a jelentős amerikai támogatással megvalósuló, Franciaországhoz és Németországhoz hasonló meghatározó befolyással rendelkező új államalakulat megvalósulása lenne számukra. Nevezzük ezt számos lengyel vizionáriushoz hasonlóan a XVII. századi nagyhatalom nyomán Rzeczpospolitának.

Persze kérdés, hogyan valósulna meg ez az egyesülés.

Ez Jozef Pilsudski álma, egy lengyel vezetéssel megvalósuló szerveződés volt, amely akkor a balti államokból kiindulva magába foglalta volna Lengyelországot, Csehszlovákiát (Kárpátaljával), Magyarországot, Romániát, és Jugoszláviát. Hogy a kisantant miért nem ment bele a megcsonkított Magyarország egyenlőként való kezelésébe, azt nem nehéz belátni, így a nagyívű elképzelés hamar hamvába holt. Mindössze olyan részeredményeket ért csak el, mint a lengyel PZL P-11 fémépítésű repülőgép megvásárlása a Román Királyi Légierő által. Jól mutatja az intermarium koncepció és Lengyelország korlátait, hogy az innovatív, 1934-es szolgálatba állításakor kora legmodernebb vadászgépébe lengyel erőforrás híján brit motor került. Hiába ötvözte a PZL P-11 korának szinte összes vívmányát, a lengyel ipar nem tudta tartani a lépést a nagyhatalmakéval, és a vállszárnyas, csillagmotoros gép végül a nála egy generációval modernebb német Bf-109-esek és I-16-osok könnyű prédájává lett 1939-ben.

Visszatérve a Rzeczpospolita lehetséges összetételéhez: az egyik koncepció a már említett szuperállam. Bár elképzelhetőnek tartom, hogy az orosz befolyástól rettegő Románia feladja szuverenitása nagy részét egy regionális vezető szerepért, azt valahogy nem látom, amint az Európai Unió vezető gazdasági, ha nem is katonai nagyhatalmai, a Berlin-Párizs tengely szó és hang nélkül beveszi harmadiknak maga mellé az új országot.

Bár, amennyire az EU elvesztette az önállóságát, lehet, hogy amerikai nyomásra még erre is képesek.

A másik változatban megvalósul a Három tenger kezdeményezés (Three Seas Initiative), amely, micsoda meglepetés, nagyjából az intermarium országait tartalmazná, nyilván modern változatban. Plusz Ausztria és Bulgária. Mínusz Szerbia, Horvátország ellenkezése és oroszbarátságuk miatt. Hogy Bosznia-Hercegovina, és Észak-Makedónia miért maradt ki, nos arról nincs ötletem. Természetesen ez is lengyel vezetés alatt és amerikai támogatással jönne létre. Hogy ez a több mint százmilliós massza, amely az EU tagállamainak közel felét tartalmazná, miért fogadná el a lakosság valamivel több mint egyharmadát adó lengyel vezetést, nos arról még nem olvastam. Nem állítom, hogy nincs észszerű levezetése, csak én még nem olvastam róla. Abba meg már ne is menjünk bele, hogy ennek az államalakulatnak mi lenne a hivatalos nyelve. Talán az angol.

Az a benyomásom, hogy a lengyel elit egy része úgy érzi, hogy eljött a történelmi idejük, és most revansot vehetnek mindenért és mindenkin. Ideértve Németországot és Oroszországot. Nem állítom, hogy a német politikai vezetés Kohl után túl acélos lenne. Sőt, egyenesen gyenge és határozatlan. De az még a jelenleg Németországban élő kb. 60-65 millió németnek is szúrná a szemét, ha kinyilvánítottan ellene és befolyása megtörésére jönne létre a szomszédjukban egy új államalakulat.

Akármilyen részvétellel és összetétellel is jöjjön létre ez az egyértelmű amerikai bábáskodással kialakuló állam, nem hagyható figyelmen kívül az a hatás, amit szomszédaira és az Európai Unióra jelentene. Egyelőre egyáltalán nem látni, milyen előnyöket kínálna a hozzá való csatlakozás.

De mondjuk Ausztriának, akinek hagyományosan Németország a legnagyobb kereskedelmi partnere, milyen pluszt tudna nyújtani, mondjuk energetikai téren? Akár lehetne az intermarium az anti-woke ideológia élharcosa is. Vagy a migráció elleni küzdelemé, a „law and order” legszebb hagyományainak jegyében. Nos ezekkel azonnal bukna bármilyen EU-s támogatást, és a Biden-kormányzat sem simogatná meg érte a buksiját. Persze ott van a klasszikus gyanúsított, a mumus Oroszország, a csúnya rossz farkas. Mondjuk nekünk magyaroknak sem éppen a szívünk csücske az 1848-as forradalmat eltipró orosz medve, de a szabadságunkat vagy az egyik szláv urat azért mégsem cserélnénk egy másikra (bocs bratanka!).

No meg ott van az amerikai kapcsolat. A nemzetközi kapcsolatok realista iskolájának egyik jeles képviselője, a kitűnő előadó, amerikai George Friedman nagy lendülettel állt ki az amerikai-lengyel kapcsolatok erősítése mellett, azonban például nagy dérrel-dúrral bejelentett amerikai-lengyel játékfejlesztő stúdiója, a 2018-as alapítású Play of Battle azóta is adós első játékának megjelentetésével, az illusztris vezetőség ellenére. Ez utóbbi példa mint cseppben a tenger jól mutatja a közös érdekeken alapuló hangzatos bejelentések konkrét lépésekre való váltásának nehézségeit.

Ez a tengerentúli kapcsolat, különösen a jelenlegi lengyel kormánypárt, a PiS Németországgal történő határozott szembefordulása óta kifejezetten erősnek tűnik,

Érdekes, hogy ezt, úgy tűnik, az otthoniak nem, kizárólag a külföldön élő lengyel geopolitikai szakértők látják. Ez utóbbiak egyike így jellemezte a helyzetet: „Megint összevesztünk a két szomszédunkkal, egyik sem kicsi ország, ráadásul ismét egy olyan nagyhatalom garantálja a biztonságunkat, amelyik egy tengerrel / óceánnal arrébb van.”

Természetesen összeköt minket a történelmi múlt. A politikai elit nézetkülönbségei ellenére a civilek őrzik és ápolják a közismert magyar-lengyel versecske szellemét. Ahogy az elmúlt évszázadokban bármikor, most is számíthatnak ránk északi testvéreink, amikor kiborul a bili. De az eddigi, óvatosságra intő szavaink, úgy tűnik, eddig süket fülekre találtak. Változik a világ, és a status quo megváltozása nem csak felemelkedést, hanem elsüllyedést is hozhat magával.

Remélem, lengyel barátaink megbocsátják a hangnemet, de idősödő, megállapodott barátunk is csak ezt hallotta meg, amikor felhívtuk a figyelmét a közte és a huszonéves fitnesz edző lány között hirtelen fellángolt „szerelem” egyértelmű veszélyeire. Amiket érthető okokból ő maga nem látott.

Bratanki! Értetek aggódunk, nem ellenetek.

De a cselekvési tervek (course of action) összeállításánál sem csak a legjobb kimenetelre kell felkészülni!

A Rzeczpospolita lehet, hogy létrejön, és lehet, hogy jó lesz. De mi történik akkor, ha nem így lesz? Pláne úgy, hogy súlyos történelmi analógiák kínálják magukat.

Nyitókép: Beata Zawrzel / NurPhoto / NurPhoto via AFP