Ákos művészetére az elejétől fogva jellemző a jövendőt megsejtő prófécia és az adott kor szokatlan élességű megragadásának párhuzamos érvényesülése. A minden lehetséges verzióban korszakos Bonanza Banzai közismert dala, az azonos című album címadó szerzeménye, az Induljon a banzáj! indusztriális-marciális kiáltványa a rendszerváltoztatás emblematikus felvétele, a maga ’80-as évek közepét-végét idéző visszhangos hangulatával. Soraival azonban nem csak a rendszerváltoztatás áthallásos szocio(szub)kulturális környezetét (dark new wave), hanem a jövőt is megidézte, amit a katonaköltős militáns-lírai hanghordozás csak nyomatékosított, íme:
»Nyugati a zene, de keletre tart,És nem állja útját se tenger, se part.Persze nem biztos, hogy jót tesz neked,Ha kiszolgálják az ízlésedet.«
A részlet első két sora maga volt az 1989-es év földrajzi-kereskedelmi záróegyenlege, a második kettő viszont csak most, egy emberöltővel később érthető igazán, pontosan abban a történeti kontextusban, amelyet a nyugati ízlésnek a kelet-európai népeken aratott diadala teremtett. Főleg, ha mindehhez hozzátesszük a rákövetkező sorokat, melyek szerint „a múltad beszédes, a jövőd hallgatag”, merthiszen „jövőd még nincsen, a múltad már nem kеll”. Mennyivel magasabbrendű ez, mint a globális Go west! éppen ekkortájt kibővülő kínálatának bárgyúsága! Legyen hát világos, hogy a keleti múltat mindenestül rögvest megtagadó és a nyugati jövőt készen kapva kötelezően választó korparancs nemcsak elvette a rendszerváltoztató népektől a győzelem lehetőségét, hanem egyszersmind a Nyugat függelékévé tette őket, gazdasági-katonai és politikai-kulturális szempontból egyaránt, aminek közös magyarázata az, hogy megtagadták tőlük a saját történelemhez való jogot.