Kína mint hetedik birodalom?

„Egy angol mondás szerint never say never, vagyis soha se mond, hogy soha. Az elmúlt év során bőven volt alkalmunk arra, hogy ízlelgessük e mondás igazságát, mert számos olyan dolog következett be, amire még nem sokkal előtte is úgy gondoltunk, hogy az egész biztos, hogy soha nem történhet meg. S mivel mégis megtörtént, így most már kicsit mindenki óvatosan próbál fogalmazni prognózisait illetően, illetve bátrabban mer felvázolni olyan gondolatsorokat is, amelyek amúgy a politikai sci-fi műfajához tartoznának. Most én is valami ilyesfélére tennék kísérletet, vállalva a tévedés kockázatát. Világunkban ugyanis most már csak egyetlen biztos dolog maradt, a teljes bizonytalanság, hisz az eddigi trendek mögött lényeginek vélt folyamatokról sorra az derül ki, hogy valami egészen más húzódik meg a tektonikai mélységekben, mint ahogy azt eddig feltételeztük.

Amikor kissé rendhagyó feltevésemet most megfogalmazom, a több mint egy éve örvénylő háború legtalányosabb mozzanatából indulnék ki. Az amerikai birodalom geopolitikai stratégiájának lényege ugyanis az, hogy mindent megtegyen azért, hogy legfőbb riválisait meggyengítse, illetve hogy a köztük lévő kapcsolati rendszert szétroncsolja annak érdekében, hogy együttműködésük szinergiájából még csak véletlenül se alakulhasson ki egy az amerikai birodalom kihívójaként értelmezhető konglomerátum. Ez egyszerűen az »oszd meg és uralkodj« évezredek óta létező logikájának a következetes alkalmazását jelenti. Ebbe az értelmezési keretbe ágyazva teljesen érthető a kölcsönös előnyökön nyugvó hosszútávú német-orosz együttműködés romba döntése, amelynek szimbolikus »nyomatékosítása« volt az Északi Áramlat gázvezeték felrobbantása. Ezzel mindkét riválisát meggyengítette, és a köztük lévő kapcsolati rendszert lerombolta, vagyis törekvései eddig hibátlanul követik a geostratégiai axiómákat.

Az is érthető, hogy emiatt kívánja meggyengíteni az egyre inkább fő riválisává váló Kínát is, ez az amerikai birodalom által most kirobbantott harmadik világháború tartalmaz egy olyan mozzanatot is, ahol az amerikai birodalom frontálisan szembe megy a saját stratégiai érdekeivel, sőt történelmi léptékkel mérve már-már öngyilkosságot követ el. A hatvanas évek végétől kezdve ugyanis az amerikai birodalom számára először csillant fel a remény arra, hogy Kína és az akkor Szovjetunió fedőnéven futó Oroszország között kialakulni látszó konfliktusokat minden elképzelhetőnél jobban felerősítse azzal, hogy látványosan kibékül az előtte halálos ellenségének számító Kínával. És aztán a maga szempontjából logikus módon igyekezett mindent megtenni azért, hogy Kína és Oroszország minimum egymást gyanakodva méregető riválisai legyenek egymásnak. Az általa kiprovokált mostani világháborúban azonban az első pillanattól kezdve mindent megtesz azért, hogy Kína és Oroszország között olyan szoros társadalmi, gazdasági, politikai és most már katonai együttműködés alakuljon ki és szilárduljon meg, ami az egész globális hatalmi rendszer gyökeres átalakulását eredményezné.”

***

Nyitókép: Mandiner archív