„Az ukrajnai háborút közel húszéves konfliktus előzte meg, amelynek középpontjában az ország nyugati integrációja állt. Az amerikai politika 2008-ban felülbírálta Németország és Franciaország vétóját az ukrán NATO-tagság ellen, és kétoldalúan Ukrajna – védelmi szerződések mellőzése melletti – de facto szervezeti integrációjára törekedett.
Az amerikai politikának a legnagyobb következményei magára, Ukrajnára nézve vannak, hiszen az országgal visszaéltek Oroszország megfékezésének eszközeként. Ezzel az USA átlépte azt a »vörös vonalat«, amely a – mindazonáltal bűnös – orosz agresszióhoz vezetett. Minden bűntény hátterében motívumok állnak. Az Oroszország által indított háború fő indítékai a NATO növekvő bekerítésétől és a Kelet-Ukrajnából Moszkvát érő esetleges rakétacsapások figyelmeztetési idejének lerövidülésétől való félelemben rejlenek, ami semmisé tenné Oroszország nukleáris második csapás képességét és aláásná védelmi stratégiáját.
Szívünkben kívánhatjuk Ukrajna végső győzelmét, de elménkkel nem akarhatjuk azt. Oroszország a világ második legerősebb atomhatalma, és minél szánalmasabban és sikertelenebbül dúl Oroszország hagyományos hadviselése, annál nagyobb a taktikai atomcsapások vagy akár Nyugat-Ukrajna nagyrészt hagyományos eszközökkel való megsemmisítésének veszélye.
Egy orosz kapituláció Ukrajnában vagy akár a meghódított területek feladása egyúttal az orosz birodalom végét jelentené. Azok, akik ezt követelik, elhagyták a geopolitikai és reális gondolkodás birodalmát. Egy ukrán végső győzelem valószínűleg a moszkvai rezsim összeomlásához vezetne, és – akárcsak Jugoszlávia szétesése után – a népek diadokhoszi háborúját váltaná ki orosz földön, nem utolsósorban a nukleáris fegyverek birtoklásáért.”
Nyitókép: Handout / UKRAINIAN PRESIDENTIAL PRESS SERVICE / AFP