„Még a hatvanas években, amikor a ciprusi válság miatt Törökország viszonya alaposan megromlott a nyugati világgal, Süleyman Demirel, a török politika későbbi nagy öregje találkozott a brit külügyminiszterrel. Kezet nyújtottak egymásnak, ami szemet szúrt Ankarában, meg is kérdezték otthon Demirelt, miért fogott kezet a brit kollégával. »Miért, mit kellett volna megfognom?« – kérdezett vissza a politikus.
Igen, a politikában olykor kezet fogni a leghasznosabb a másikkal. Legalábbis ha nincs hadüzenet, ha állítólag partnernek tekintjük a másikat.
Nem úgy persze, ahogyan a Nyugat teszi Erdogannal hosszú ideje. Hol az orránál fogva igyekeznek vezetni, hogy persze, uniós tag lesz majd Törökország, de per pillanat még nem tudnak közelebbi időpontot mondani. Máskor hátulról akarják leütni a törököket, hiszen marxista kurd gerillákat dédelgetnek uniós országokban. Előfordult az is, hogy a szív tájára mértek ütést, amikor Fethullah Gülen hitszónokot nem pusztán szóval támogatták, de titkos csatornákon sok minden mást is juttattak számára. Mindig akadt elég testrész a képzeletbeli török testen, amit csavargattak, kínoztak, annak reményében, hogy végül összeomlik a vérkeringés, ők pedig szakszerűen elvégezhetik az újraélesztést.
Ha Törökországot morális szempontból ítéljük el, érdemes megválaszolni azt a kérdést is, miért nem tesszük ugyanezt azokkal a nagyhatalmakkal, amelyek titkosszolgálati eszközökkel, gazdasági zsarolással, fegyverszállításokkal, gyilkosságokkal, mindenféle mocskos trükkökkel Nyugat-barát rendszert igyekeznek építeni abban az országban.
Valójában Törökország globális jelentősége felbecsülhetetlenül fontos.