Én sem vastapsolnék magyarként Zelenszkijnek

Nem egy ismerős és ismeretlen Facebook-oldalán jött szembe a párás szemmel lepötyögött, vagy ökölbe szorított kézzel klaviatúrába csattogott kinyilatkoztatás: a miniszterelnök nem tapsolt Volodimir Zelenszkijnek Brüsszelben, szégyellem magam, hogy magyar vagyok.

A folytatás a radikálisabbaknál a korábban ismert klisék: Putyin-pincsi, kollaboráns, oroszbérenc, s valahány jelző a foteldékás, pörköltszaftos-atlétás szótárban. Ugyanakkor – nyilván nem az ő részükről – vannak érvek is, amelyeket érdemes lehet megvizsgálni. Mármint azokét, akik hajlandóak elismerni, hogy Ukrajna valóban nem bánik kesztyűs kézzel a kisebbségeivel, köztük a magyarokkal.

vagyis, ha a magyar kormány nem „keménykedik” az ukránokkal, akkor nem lenne most ilyen rossz a kárpátaljai magyaroknak. Sőt: gesztusokat kellene tenni, és akkor javulna a kárpátaljai magyarság helyzete.

Ebből egyik sem állja ki a valóság próbáját. Magyarország valójában a 2017-es EU-Ukrajna társulási szerződésig segítette Porosenko-Ukrajnát, majd, amikor az szeptember 1-jén életbe lépett, és Kijevnek már nem volt szüksége annyira a jó viszonyra, négy napra rá elfogadták az oktatási reformot a kisebbségi nyelvek kipurgálásával az iskolákból, benne a hírhedt 7. cikkellyel. Majd jött a többi: nyelvtörvény, állampolgársági törvény, és a végén – az EU felé porhintésként, amit a csekély értelmű momentumos politikusok is csak egy ideig vettek be – a kisebbségi gumi(bot)törvény.

Vagyis: 2017 szeptember 1-ig

Kijev pedig cserébe beleharapott a kezébe.

Ez a „ki kezdte?” primitív kérdést éppúgy megválaszolja, mint azt, hogy vajon érdemes-e gesztuspolitikát folytatni a szovjet stílusú politikát vivő országokkal szemben. Bónusz: a lengyelek, akik az utolsó varsói vasukat is odaadták Kijevnek, valóban kaptak szép szavakat, meg aláírt sisakot és egyéb ereklyéket az ukrán vezetéstől, de törvényi szinten a jelentős lengyel kisebbség ugyanazt kapta jutalmul ezért, amit a magyar büntetésül.

A másik megmondás, hogy „nem időszerű” a kárpátaljai magyarok védelme. Egy ismerősöm egészen konkrétan úgy fogalmazott: amint vége a háborúnak, ő is követelni fogja a kárpátaljai magyarságot sújtó törvények visszavonását, addig viszont jár a taps Zelenszkijnek.

Válasz fentebb: Kijev nem a háború kitörésekor kezdte a kisebbség nyomorgatását, hanem jóval korábban a majdáni fordulat után – tiszteletreméltó, de naiv feltételezés, hogy akár egy megcsonkított és traumatizált, akár – erre kisebb az esély – valamiképpen győztes, diadalmámorban fürdő Ukrajna kevésbé lesz nacionalista, és feladja homogén nemzetállam-álmait, hirtelen barátságos lesz nemzeti kisebbségeivel. Én lennék a legboldogabb, ha ez a naiv feltételezés igaz lehetne.

Ugyanő szerint a kormányfői taps természetesen nem a kisebbségek nyomorgatásának, hanem az ukrán honvédő háborúnak szólt volna (ezt Zelenszkij is mondta), s

Természetesen Ukrajna honvédő háborút folytat, és ennek kijár a tisztelet. Magyarként, európaiként, keresztényként alapvető, hogy a megtámadott mellé állunk, segítünk a menekülteken, humanitárius segélyt küldünk erőnkön felül Ukrajna egészének, elismerjük a hazájukat védők hősiességét, és mélységesen elítéljük az orosz brutalitást, különösen a polgári lakossággal szemben. Az áldozatoknak jár az együttérzés, a honvédő hősöknek jár az elismerés, igen, a taps is.

A probléma azonban az, hogy a fenti taglalt két dolog egyszerre jelent meg Zelenszkij személyében a brüsszeli szőnyegen – és erről nem Budapesten döntöttek, hanem Kijevben. Osztottak-szoroztak, és arra jutottak, megéri a rossz viszony Beregszásszal és Budapesttel: utóbbival a fegyverszállító nyugati hatalmak előtt lesznek kedvesek, mindkettővel emellett saját nacionalistáik étvágyát is csillapítják.

Nem gondolom, hogy ne lett volna demonstrálva mindezek ellenére elégszer, hogy hazánk Ukrajna és annak területi integritása mellett áll, sőt. Az „európai egységet” sem törte meg a miniszterelnök, hiszen ott volt a találkozón, kezet is fogott Zelenszkijjel, ahogy a protokoll és a jómodor megkívánja. A taps viszont nekem, magyarként, ugyancsak visszatetsző lett volna:

Nem olyan régen volt itt olyan rendszer, amikor kötelezően elvárt volt tapsolni az elnyomásnak. Nincs róla szép emlékünk. Szerencsére egyelőre Brüsszel nem Moszkva, az Európai Unió pedig nem a szövetségbe forrt szabad köztársaságok – itt még lehet különvélemény. Akkor is, ha itthon ezt egyesek szégyellik.

Nyitókép: Twitter