„Sarokba szorított patkányok!” – így fakadt ki az ukrán újoncokra egy toborzó
Nem egyszerű a vágóhídra küldeni embereket – erről beszélt Artem, a toborzótiszt a The Telegraph című lapnak, aki pontosan tudja, mennyire gyűlölik az emberek.
Lengyelország harciasan képviseli Ukrajna érdekeit az Oroszországgal vívott háború során. De miért lett ilyen fontos a lengyel-ukrán viszony Varsó számára?
A lassan egy éve újra tartó orosz–ukrán háború számtalan, korábban egyértelműnek tűnő axiómaszerűséget kérdőjelezett meg Európában. Rengeteg szakértő és újságíró írta már meg a konfliktus kapcsán, hogy az egy „új világrend” kezdetét hozza el – ezzel implikálva, hogy a „régi világrendnek” vége lett azzal, hogy egy nem demokratikus félázsiai ország megtámadott egy másik nem demokratikus félázsiai országot. A szerző nem sietné el ennyire a dolgot, az mindenesetre most is látszik, hogy
Az egyértelmű, hogy a legtöbb európai ország ma többé-kevésbé az ukrajnai háború fő finanszírozója, az Egyesült Államok alapállásának megfelelően viszonyul a konfliktushoz. Az is egyértelmű, hogy a konfliktus elhúzódása elsősorban Washington érdekeinek felel meg, hiszen így Oroszország (illetve Moszkva regionális hatalmi ambíciói) hosszabb távon is gyengíthető, az Európai Unió által kidolgozott, minimum kétélű szankciós rezsim pedig a korábbinál is jobban kiszolgáltatja az öreg kontinens gazdaságát az Egyesült Államoknak.
Kissé sarkítva: az európai országok feladata a háború kapcsán a saját gazdaságukat és jólétüket is alapvetően veszélyeztető szankciók fenntartása és további bővítése, illetve egyéni ambícióik szerint a hadseregük számára beszerzett drága eszközökről történő lemondás a kijevi rezsim aktuális követeléseinek megfelelően.
mint ahogy a konfliktus jelenlegi dinamikája szerint az sem tűnik valószínűnek, hogy az öreg kontinens országainak beleszólása lehet majd az esetleg véget érő konfliktus utáni rendezésbe.
Az európai országok általánosságban nagyon eltérően viszonyulnak mind a konfliktushoz, mind pedig a fentebb körvonalazott erőviszonyokhoz. Ha csoportokra akarnánk osztani őket, minden bizonnyal lenne egy csoportja a passzívaknak (benne hazánkkal), a tépelődőknek (benne például Németországgal) és azoknak az országoknak is, akik mindenkinél hangosabban követelik Európa szélesebb körű bevonását az Oroszország és Ukrajna közötti konfliktusba (például a balti országokkal). És van egy ország, amelyik egyértelműen kiemelkedik e legutóbbi csoportból: Lengyelország.
Ami 2022. február 24-én Ukrajnával történt, az a lengyel (és balti) ősfélelem valóra válása volt. Oroszország csakugyan megtámadott egy országot a régióban, onnantól kezdve pedig aligha létezhetett olyan oroszellenes összeesküvés-elmélet a lengyel közéletben, amely – ha csak egy pár nap erejéig is – ne kaphatott volna valamennyi hitelt.
– utóbbi egyébiránt legalább olyan lendülettel hergel a nem háborúpárti magyar kormány ellen, mint azelőtt rutinszerűen a két ősellenség, a Kreml és Berlin ellen. Magyarország és Lengyelország politikai és közéleti kapcsolataiban is érzékelhető az elhidegülés, amit a két kormány kisebb-nagyobb meggyőződéssel igyekezett jelentékteleníteni alkalomadtán – mérsékelt sikerrel.
A Mandineren tavasszal kétrészes sorozatban foglalkoztunk mások mellett a szövevényes lengyel–ukrán történelmi kapcsolatokkal. Arra jutottunk, hogy a lengyelek és ukránok szörnyű történelmi tapasztalatokat szereztek egymással szemben a 20. században. Az ukránok a Kijevben ma is nemzeti hősként kezelt Sztepan Bandera vezetésével 1943-ban lengyelellenes pogromokba és népirtásba kezdtek Volhíniában, aminek egyes becslések szerint akár negyvenezer ottani lengyel is áldozatául eshetett. Ezt követően Lengyelországban sem voltak példa nélküliek az ukránellenes összetűzések.
Mindettől függetlenül szembetűnő, hogy a sérelmekhez általában görcsösen ragaszkodó lengyel politikum mára mintha túllépett volna a volhíniai népirtáson – miközben Katyń vagy az 1939-es német támadás láthatóan a mai napig is identitásképző erejű az ottani emlékezetpolitikában.
Ebben alighanem az is közrejátszik, hogy
a Szovjetunió felbomlása után mintha helyreállt volna „a világ természetes rendje” a lengyel–ukrán kapcsolatokban.
Vagyis: a lengyelek ismét egy önálló, stabil, gyarapodó országban éltek, míg az ukránok – ismét – egy bizonytalan múltú, jelenű és jövőjű, kiismerhetetlen területet tudhattak a magukénak, amit ráadásul gyakran köztörvényes bűnözők irányítottak. A lengyelek ismét könnyen szerezhettek gazdasági (és politikai) befolyást Ukrajna felett, amit a lengyel statisztikai hivatal (GUS) adatai is alátámasztanak.
Lengyelország és Ukrajna között az EU-csatlakozás óta minden korábbinál nagyobb ütemben nőtt a kereskedelem. A 2005 és 2019 között eltelt majdnem másfél évtizedben gyakorlatilag megháromszorozódott a két ország közötti csere összértéke, Lengyelország pedig szinte végig pozitív külkereskedelmi mérleget tudott fenntartani Ukrajnával szemben.
Végeredményben napjainkra Lengyelország vált Ukrajna egyik legfontosabb külkereskedelmi partnerévé. A 2019-es adatok alapján behozatal szempontjából a második, kivitel szempontjából pedig az ötödik legintenzívebb Ukrajna Lengyelországhoz fűződő kereskedelmi kapcsolata (az exportlistán egyébként hazánk is befért a top 10-be.
ami a gazdasági mellett természetesen politikai befolyást is jelent Varsó számára.
De közel sem csak a kereskedelem jelenti az Ukrajna iránti élénk lengyel érdeklődés alapját. Túl a májusban már megénekelt lengyel regionális hatalmi ambíciókon – Tengerköz, Három Tenger, stb. – azt is érdemes rögzítenünk, hogy az utóbbi húsz évben ugrásszerűen megnőtt a Lengyelországba történő ukrán bevándorlás jelentősége is.
A GUS adatai szerint ma már ukránoknak adják ki Lengyelországban a harmadik legtöbb végleges letelepedési engedélyt közvetlenül az Egyesült Királyságból és a Németországból odatalepülők után. A Lengyelországban letelepedni kívánó ukránok száma az EU-csatlakozás óta mutat folyamatosan növekedő tendenciát. A legnagyobb pullfaktor természetesen Lengyelország belépése volt az Európai Unióba, Tíz évvel később a Krím elcsatolása és a kelet-ukrajnai konfliktus kitörése is rengeteg ukránt indított el Lengyelország irányába.
Még náluk is jelentősebb a lengyelországi ukrán vendégmunkások csoportja. Bár pontos számukról értelemszerűen nincsenek statisztikák, a lengyel társadalombiztosítási hivatal számításai szerint körülbelül 1,36 millióan lehetnek. Ez azt jelenti, hogy
Egy majdnem 38 milliós országban egy ekkora társadalmi csoportot a politikai osztály sem hagyhat figyelmen kívül.
Már csak azért sem, mert az idei évben egyébként is különösen óvatosnak kell lennie a lengyel politikai elitnek. Ősszel új szejmet választanak a lengyelek, s bár most még túl korai bármiféle esélyekről beszélni, az biztos, hogy a felmérések szerint a verseny nyitott, a kormányzó Jog és Igazságosság pedig nem dominál olyan egyértelműen, mint szokott. A lengyel társadalomban aránylag magas a háború támogatottsága, a kormányt tehát a fentieken és azon a nagyon egyértelmű és számító megfontoláson kívül, ami szerint
a közvélemény beállítottsága is a minél aktívabb szerepvállalásra sarkallja.
Vagyis: ha a lengyel kormány képes azt mutatni, hogy háborúügyben Európában számít a szava, sőt, más országokat is az otthoni közvélekedésnek megfelelő álláspontra tud terelni, akkor a kormánypártoknak jobb esélyei lehetnek az őszi választás megnyerésére.
Az ukrán rezsim Leopard harckocsikkal történő felfegyverzéséről szóló döntés jó példája a fentebb körülírtaknak. Amíg Berlin a színfalak mögött Washingtonnal birkózott a szállítások kapcsán – egyébiránt abból a különben méltányolandó, előrelátó megfontolásból, hogy az amerikaiak is adjanak a közösbe a saját tankjaikból, ne csak az európaiaktól várják, hogy Zelenszkij kedvéért felszámolják a haderejüket –, Varsó látványosan az ügy élére állt, bejelentve, hogy akkor is küldenek korszerű harckocsikat az ukránoknak, ha a németek erre nem adnak engedélyt.
Ez a fenyegetés (amit végül nem váltottak be) jól illeszkedik a lengyel kormány harcias háborús retorikájába. Varsó összességében az ukrán háborús erőfeszítések hatodik legnagyobb finanszírozója,
A lengyel segélyek, ahogy ez a többi „nagybefektető” esetében is szokásos, túlnyomórészt katonai természetűek.
S a lengyel kormány számára valóban egész jó befektetés lehet ez a konfliktus. Az ukránok megharcolnak az ősellenséggel, és ha sikerrel járnak – bár ennek egyelőre nem látszanak a félreérthetetlen jelei –, az biztosan lelombozza majd Oroszországot háborúzási kedvét. Egy időre mindenképpen. Ennek az alapvető fontosságú lengyel stratégiai célnak az eléréséért viszonylag kis ár az a hárommilliárd euró, amit Varsó eddig segélyek formájában az ukrajnai háborúra költött.
A nyitóképen: lengyel tüntető egy „Együtt” feliratú táblával egy krakkói ukrán szimpátiatüntetésen. Fotó: ARTUR WIDAK / NURPHOTO / NURPHOTO VIA AFP