Van egy tizenöt éves fiam, és sokkolt a pedagógiai asszisztens botránya

Még utánanéztem ahogy becsukta ma reggel az ajtót maga után az én egyre nyurgább, egyre komolyabb, lassan serkenő bajuszú, igencsak jóképű, tizenöt éves kamasz fiam. Ő iskolába indult én a híreket hallgatni, ahonnan ömlött a pedagógus-asszisztens körüli gyomorforgató ügy és annak számos, számomra gusztustalan részlete. Ja, persze csak az úgynevezett polarizált média konzervatív oldaláról érkeztek erről hírek,

Az LMBTQ-aktivista botránya – mert engedtessék meg, hogy ezt a szókapcsolatot most valóban ideillőnek érezzem a számos jelentéktelen eset helyett –, nos, szóval ez a botrány az internetnek hála Spanyolországig is elért, ahol éppen a világ vezető sportújságíróival több napon át dolgoztam együtt az AIPS nemzetközi médiadíjának zsűrizésében.

Ennek csupán azért van jelentősége, mert olyan országokból érkező, nagy tekintélyű kollégákkal ültem együtt napokon át, akik a legkülönbözőbb dolgokat látták már a világból, és akik túlnyomó többségben a nemzetközi liberális sajtóorgánumokból értesülnek RÓLUNK, magyarokról.

Van itt kolléga Franciaországból, Ausztriából, Olasz- és Spanyolországból, Japánból vagy épp Koreából. De a világ másik felét képviselve is ülnek itt kitűnő zsurnaliszták köztünk, például Iránból érkezve, ahol az emberi jogok napi szintű sárba tiprásával kapcsolatban egész más az emberek ingerküszöbe. Ahol a morális és etikai normák zsinórmértékét nem ott húzták meg, ahol a szóban forgó „pedagógiai” – vele kapcsolatban sértőnek érzem a többi pedagógusra nézve a jelzőt is –, asszisztens tette/teszi ezt fizetős oldalakra eszkábált – mi? edukatív? szerintem inkább kéjelgő – videóival.

A jelen idő sem túlzás, mert tartalmait tudtommal még mindig nem tiltotta le az egyik legnagyobb videómegosztó, amely alaposan felveti azoknak a felelősségét is, akik ezeket a tartalmakat eddig egyetlen esetben sem találták sértőnek, zavarónak, a közösségi értékeikkel mondjuk legalábbis össze nem egyeztethetőnek. Ez is megérne egy misét, hogy miért nem, amikor más esetekben lépten-nyomon patikamérlegen kell kimérnünk, hogy mely szavakat használva fogunk kapni önkényes korlátozást vagy tiltást ezen közösségi felületeket cenzúrázó Nagy Testvértől, mi – amúgy újságírók!

vagy az olyanokra, mint a majd' negyvenes LMBTQ-aktivista, mert tagtársamtól első kézből tudjuk, hogy Iránban az is életveszélyben van, aki szóvá meri tenni, hogy a női nézőket miért nem nagyon engedik be például a sporteseményekre. De említhetném a szaúdi vagy katari kollégámat is, akik egészen másképp értékelnék mindazt, ami manapság nálunk felkavarta – ezek szerint – csak a konzervatív médiában dolgozó kollégák és az ő olvasóközönségük, vagy a hozzám hasonló mondjuk éppen tizenöt éves fiúgyereket IS nevelő anyukák gyomrát. Ezek szerint csak a miénket, hiszen a többiek most kínosan hallgatnak...

Nem, kedves pályatársak! Szerencsére nem így van. Az a helyzet, hogy bár egészen más feladat miatt gyűltünk össze az AIPS Végrehajtó Bizottsági ülésére, de azért ilyenkor a BBC, az olasz la Gazetta dello Sport, a spanyol Marca vagy éppen a nigériai Guardian éléről érkező kollégákkal együtt „civilben” mi is meg szoktuk vitatni a világ dolgait, és a magánbeszélgetéseinkből sok mindenre fény derül. Persze azt már százszor és ezerszer megtapasztaltam, hogy a nemzetközi mainstream médiából

és nem találják szembe magukat semmiféle véleménykorlátozó, vadkeleti, pártállamszagú, sőt diktatórikus rezsimmel.

De ott bizony azért mindig akad feladatom, ha el kell magyaráznom, hogy mi, magyarok például miképp NEM ítélkezünk a homoszexuális felnőtt emberekkel kapcsolatban, hogy valójában mennyire liberálisak és megengedőek a 14 éves kort betöltött fiatalkorúakkal és beleegyezésüket (állítólag adókkal???) kapcsolatos jogszabályaink, s azokat kaján vigyorral kihasználni akaró, amúgy hivatásszerűen gyerekekkel foglalkozó efféle emberek lehetőségei. Mert jelentem, minden olyan kollégámnál, akikkel erről személyesen magánbeszélgetésbe keveredtünk – hiszen ott is férjek, apák, nagyapák és jóérzésű emberek, felkészült újságírók ülnek –, egytől-egyik kiverte a biztosítékot ez az eset.

Egyértelműen kiderült ugyanis számomra, hogy nem kell sem liberálisnak, sem konzervatívnak, sem LMBTQ-aktivistának lenni ahhoz, hogy valaki megértse, hogy ami például azzal a tizenöt éves fiúgyerekkel történt, az mélységesen felháborító, hátborzongató, és szerintem akár egy életre traumatizáló, döbbenetes dolog. Olyasmi, amelyről nem hallgathat egyikünk sem.

Nem, mert én közelről látok és nevelek egy tizenöt éves kamaszt, aki még a hétköznapokon sokkal többször gyerek, mint kis felnőtt, aki nyiladozó férfiasságában inkább szemérmes és bizonytalan, mint – uram bocsá’ – szexuális vágyairól határozottan dönteni képes „felnőtt”. Úristen, belegondolni is undorító, hogy kamaszodó bizonytalanságaiban egy – másik ilyen – fiú milyen hatások alá kerülhet,

Amikor belegondolsz, hogy a féltő gonddal, óvatosan időzített felvilágosító neveléssel dédelgetett gyermeked, még a felnőttkor hajnalát sem nagyon súroló kicsikéd kíváncsiságát, esetleg tudatlanságát (mi azért nem ma kezdtük a férjemmel a gyermekünk felvilágosítását, s azt nem is írom le, ő mennyivel markánsabban alkot véleményt erről az esetről) valaki, valahol mégiscsak aljas módon kihasználja – na, az bicskanyitogató.

Teszi mindezt ráadásul vigyorral az arcán, abban bízva, hogy majd

Gyermekeinkét bizony, mert lehet akár a törvény betűje szerint más a jogi meghatározás, mégiscsak ezekben az években dőlhet el, hogy lesz-e a fiainkból a saját szexualitásukhoz egészségesen, a másik felnőtt emberhez tisztességesen közelítő férfi, esetleg férj vagy apa. Én szeretném, ha az én gyerekemből az lenne.