Tíz probléma Magyar Péterrel, amelyen változtatnia kell, ha rendszert akar váltani

Az ellenzéki mantrák ismételgetése újabb és újabb helyszíneken nem egy kormányzásra kész erő képét festi fel.

Eleinte szomorúan néztem az úgynevezett pedagógussztrájkot. Ez a szomorúság azonban igen hamar átcsapott dühbe.
„Eleinte szomorúan néztem az úgynevezett pedagógussztrájkot. Ez a szomorúság azonban igen hamar átcsapott először dühbe, majd hamarosan felháborodásba. Felsőoktatásban részt vevő oktatóként megpróbáltam megérteni a lázadókat és beleélni magam a középiskolai kollégák lelkivilágába. Először az döbbentett meg, mennyire ápolatlanok voltak egyesek a szervezők közül. Aztán kifejezetten szégyellni kezdtem magam, amikor azt láttam, ezek a tanárok hagyják, hogy a gyerekek szájából trágárságok hangozzanak el. Ekkor már messze voltam attól, hogy megpróbáljam szimpátiával követni az eseményeket.
Nem szeretném részletesen megismételni azokat a véleményeket, amelyekkel a társadalom jó része reagált: közönségesek, felhasználják a gyerekeket politikai szerepvállalásra, kihasználva azt, hogy minden gyerek örül, ha lóghat; bedőlnek, sőt végrehajtják azt, amit bizonyos pártok és csoportosulások akarnak tőlük, amikor rájuk telepednek; megtagadják a munkavégzést; jogosan követelnek magasabb bért stb. Inkább néhány olyan jelenséget szeretnék felhozni, amelyeket hónapok, sőt évek óta megtapasztaltam szűkebb és tágabb környezetemben egyaránt.
(...)
Ami pedig a középiskolákat illeti: sokan vagyunk, akik aggódunk például az érettségi előtt állók miatt: ki adja meg vagy adja vissza a gyerekeknek a felkészülés lehetőségét és a tanuláshoz való jogukat?
Ez a pálya hivatás, amit a lelkiismeretlenség, netán a szabadosság nem veszélyeztethet. És pont ezért nem szabad felvonulásokra, transzparensek mutogatására vagy éppen ülősztrájkra buzdítani a gyerekeket, akik épp ebben az életkorban a legbefolyásolhatóbbak, és nem látják a mögöttes szándékot, csak a jó bulik lehetőségét.”
Nyitókép: MTI/Koszticsák Szilárd