Szóval megkezdődött Gazsi kisajátítása

„Tegnap délután egy könyvkiadó igazgatója azzal hívott fel, hogy TGM emlékezetére egy könyvet kíván kiadni, szándékosan szubjektív hangulatú visszaemlékezéskötetet Gazsi barátaitól, ismerőseitől, kollégáitól, vitapartnereitől, s arra kért, legyek a könyv szerkesztője. Gondolkodás nélkül igent mondtam, elsősorban és legfőképpen Gazsi miatt, továbbá azért, mert a múlttal bíbelődő emberként ismerve a történettudomány újabb irányait, tisztában vagyok azzal, hogy mekkora súlya és szerepe van a kulturális emlékezet megőrzésének, hogy például a mentalitástörténeti gondolkodás milyen pótolhatatlan funkciót szán a memoároknak, a visszaemlékezéseknek, a naplóknak, a feljegyzéseknek, s van fogalmam a forráskritika tárgyává tett oral history jelentőségéről.

Nem tudom, a kiadó hány emberrel tárgyalt már, de azt tudom, hogy én hány emberrel beszéltem még a tegnapi nap folyamán. Estére – megszámoltam! – 37 (harminchét!) levél várt, plusz telefonhívások: ha X-et is beteszed a kötetbe, akkor én nem írok oda; ha X-et nem teszed be, akkor én nem adok szöveget, Y-t nem szabad kihagyni, mert tudom-tudom, de akkor is, Y-t ki kell hagyni, mert tudom-tudom, de akkor is. És ez így ment, megállás nélkül: akadt, aki szitkozódott, akadt, aki pompás iróniával gyilkolta le a másikat, akadt, aki hat és negyed oldalon át igazolta saját érdemeit, amiért neki benne kell lennie a kötetben, s akadt, aki majdnem négyoldalas denunciációval kísérelte meg lejáratni azt a kört, amelynek TGM is tagja volt. Eddig a hazai szellemi elitről volt szó.

Még tegnap este értesítettek arról, hogy két alak, bizonyos Hont András és Konok Péter (az urakkal soha nem volt alkalmam találkozni, sem privátim, sem semmilyen szakmai fórumon), akikről hírlik, hogy nagyon tudnak haragudni mindazokra, akiknek munkássága nem koncentrálódik az ATV egyik műsorára, és kifejezetten frusztrálttá teszi őket, ha valaki – szemben velük – valamiféle szellemi teljesítményt képes felmutatni a Facebookon túli univerzumban is, nos, egy 2009-es (?), Gazsival vitázó cikkünk miatt, akkori két szerzőtársammal együtt épp meghurcolnak bennünket.

Mindenekelőtt, ha az urak nem spórolták volna meg a könyvtári munkát, észlelhették volna, hogy nekem több vitám volt már Gazsival, például 2001. szeptember 11-ét követően is. Én ugyanis sohasem tudtam elfogadni Gazsi Izraellel kapcsolatosan kialakított véleményét, s annak hangvételét a nyugat-európai baloldali, részben tájékozatlan, részben tőlem távoleső ideológiától áthatott, előítéletes álláspontnak tartottam, következésképp az egykori állításaimat ma is fenntartom. Csakhogy az a helyzet, hogy a viták ellenére, sőt, épp a viták által is megerősítve, Gazsival megmaradt a jó kapcsolat. Az uraknak persze nem fér a fejükbe, hogy a kettőnk közötti viták nem cicaharcok voltak, nem karaktergyilkolászások, nem frusztrált, magamutogató, kínos és nevetséges önbizonygatások, a másik megsemmisítésére törő gesztusok, amint az említett Facebook-bugyorban ez a napi menetrend, s főként nem egymás háta mögött, hanem face to face ütköztettük ellentétes nézeteinket, a sajtó nagy nyilvánossága előtt, s várva mások hozzászólásait, kiigazításait, megjegyzéseit.

Vagyis pont az történt, amiről ezek az urak mit sem tudnak, vagy amitől ők – méltán – rettegnek. Ráadásul, ha a bugyor lakói ténylegesen ismerték volna Gazsit, tudnák róla, hogy ő úgyszólván maga követelte meg, mi több, egyenesen kiprovokálta a vitákat, mert a tisztánlátás elementáris igénye adta életének értelmét, s ez volt folyamatos szellemi megújulásának állandó feltétele. (Könyvtáram egyik féltve őrzött darabja Descartes: A módszerről c. kötet – Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1977. –, amely Descartes szövegei mellett TGM előszavát tartalmazza – az előszó Vajda Mihálynak ajánlva – s amely előszóból a fentiek már mind kiolvashatók. Vagyis a vita, a polémiakedv tekintetében Gazsi épp olyan volt, mint Heller Ági, aki rendre elmondta:

És ennek megfelelően ordítottunk át Ágival éjszakákat Budapesttől Nagymarosig, Rómától Kismarosig, téve mindezt a legnagyobb baráti szeretetben. Gazsival – emlékeim szerint – nem ordítottunk soha, de nem tagadom, előfordult, hogy tőlünk volt hangos a Filozófiai Intézet (kollégáink tanúsíthatják), a Világosság Szerkesztősége (szerkesztőtársak tanúsíthatják), vagy mondjuk a Nádor utcai presszó (a barna hajú pincérhölgy tanúsíthatja, aki mindig örült Gazsi érkezésének), s pont ezek a polémiák erősítették egymás iránt táplált tiszteletünket. És elárulok az uraknak még valamit: Gazsinak nagyon sok vitapartnere volt, ilyen is, meg olyan is, de soha nem voltam tanúja annak, hogy valakit, még a legaktuálisabb vitapartnerét sem, a háta mögött gonosz, lejárató szándékú megjegyzéssel illette volna. Épp ellenkezőleg, de nevet (neveket) most hadd ne említsek.

Szóval megkezdődött Gazsi kisajátítása, igazoló bizottságok állnak fel, hogy eldöntsék: kié Gazsi és kié nem, vetélkedők indulnak, ki tud többet Gazsiról, miközben minden ideológus benne találja meg saját magának és/vagy mozgalmának tipológiaszerű előképét, hogy végül valamennyi professzionális „eszmész” vagy műsorszerűen dühöngékeny celeb-orvlövész pont azt tegye, amitől Gazsi egész életében mély megvetéssel és tömény undorral fordult el.

Ennyit a hazai szellemi-spirituális ormokról. Ma reggel baráti levélben lemondtam a kötet szerkesztését. A kiadó igazgatója sajnálatáról, egyúttal megértéséről biztosított. Az ország, kedves Gazsi, tényleg förtelmes állapotban van: a valkűrök lovasai nélkül éli elmebéli, morális és intellektuális végóráit.”

Címlapkép: Földházi Árpád