Az EU vezetőit azonban az úgynevezett valóság eddig sem zavarta, és valószínűleg idén sem fogja zavarni. Szinte biztosan folytatódik majd a szankciók spirálja – igaz, az intézkedések eddig nem kényszerítették térdre Oroszországot, és nem tették tönkre az orosz gazdaságot. A Nemzetközi Valutaalap becslése szerint az orosz gazdaság 3,4 százalékkal zsugorodott 2022-ben, amit összeomlásnak nagy jóindulattal sem lehet nevezni – ugyanekkor Ukrajnában 35 százalékkal csökkenhetett a bruttó hazai össztermék –, de kijevi javaslatokra Brüsszel mindenáron újabb és újabb korlátozások bevezetését akarja elérni. Mert a szankciók működnek. Vagy ha még nem is, akkor működni fognak. Majd jövőre. Egyszer. Valamikor. Csak elég erősen kell hinni benne.
Ez a vakhit most az uniós vezetők igazi problémája.
Makacsul és megingathatatlanul hisznek abban, hogy Európa a történelem jó oldalán áll, és egyszer s mindenkorra le fogja győzni a gonosz erőit. Ezzel az alapvetéssel azonban több gond is van.
Egyrészt, a külpolitikában nincsen jó és rossz, fekete és fehér, és valójában nem tudjuk, nem is tudhatjuk, melyik lesz a történelem jó oldala. Már csak azért sem, mert a történelmet a győztesek írják, így a jó és a rossz oldal is sokszor, néha évtizedekkel, évszázadokkal az események után változik meg. Utoljára talán az orosz kommunisták hittek ilyen makacsul saját egyedüli és üdvözítő igazságukban, háromnegyed évszázados emberkísérletük után azonban megérdemelten kerültek a történelem süllyesztőjébe.
Másrészt, az akarat a külpolitikában önmagában kevés. Teddy Roosevelt óta ismerjük az alapelvet: beszélj halkan, és legyen nálad egy nagy bot. Brüsszel ezzel szemben most nagyon hangosan beszél, de nemhogy bot, még egy fogpiszkáló sincsen nála. Vásárlóerő-paritáson számolva az EU súlya a világgazdaságban 14,8 százalék, és egyre csökken. Az unió tagállamai olyan lendülettel adták oda fegyvereiket Ukrajnának, hogy lassan képtelenek lennének megvédeni magukat bármilyen külső támadással szemben, mert sem fegyverük, sem hozzá való lőszerük nincsen már.