Az Orbán-korszaknak vége

„Biztosan másnak is feltűnt, de azért, gondoltam, jobb, ha szólok: az Orbán-korszaknak vége. Ezt nem úgy értem, hogy a névadónak ne lehetne a legközelebbi választásokon négyharmados többsége. Miért ne lehetne, ameddig ő állapítja meg a játékszabályokat, nevezi ki a pályabírót és rendelkezik a közvetítés majdnem kizárólagos jogával? Ja, és ameddig ő az egyedüli versenyző a pályán. De akkor ez már nem ugyanaz a játék. Csak a politika nevű antik eredetű küzdősport és szerencsejáték szabályai szerint van neki vége, ez a lelátókról nézvést már most világos. Te nem a lelátón foglalsz helyet, nyájas olvasó, te és én a pálya tartozékai vagyunk. Jó, akkor helyesbítek: végünk van, lehet, hogy ezt akartam mondani.

(…)

1. Idáig Orbán Viktor bátran építhetett az Európai Unió cselekvésképtelenségére. Okkal feltételezte, hogy ameddig a hazai gazdasági környezetet (és környezetgazdálkodást) a multinacionális cégek érdekeihez igazítja, addig az uniós fejlesztési forrásokat zavartalanul fordíthatja hívei, a keresztény-nemzeti kleptokrácia gazdasági birodalmának kiépítésére. Még akkor is, ha közben heroikus szájháborút folytat »Brüsszel« és a brüsszelieket a háttérből irányító tudjukkik ellen. Még akkor is, ha közben a nyugati szövetségi rendszerek tagjaként mindenben vetélytársaik, Kína és Oroszország érdekeit képviseli és politikáját utánozza.

A jól kieszelt stratégiát – uniós forrásból, uniós befektetőkkel finanszírozni egy keleti típusú parancsuralmi rendszer kiépítését – az ukrán városok romjai alá temette Vlagyimir Putyin különleges katonai akciója. A Kelet és Nyugat között hirtelen támadt szakadék mélynek és tartósnak bizonyult, a magyar külpolitika kötéltánca a két part között folytathatatlannak. Európa árulói lettünk hirtelen: „a legpocsékabb nemzet”, ahogyan búcsúlevelében Teleki Pál miniszterelnök fogalmazott hasonló helyzetben. Hogy az alantas ösztöneinkre (KIMARADNI! MEGÚSZNI!) építő kormányzati propagandának sikerült megnyernie a választópolgárok többségét a Kremlből sugalmazott „semlegességi” politikának, ez igen rossz fényt vet ránk, magyarokra.

Elszigetelődésünk lenullázza politikai érdekérvényesítő képességünket, ezt a helyzetet csak elmérgesítik Orbán szívós zsarolási kísérletei az európai fórumokon. Neki az unióban már nincs sok veszítenivalója, ez tény, de nekünk azért még lehetne.

2. A gazdaságot a NER úgy tette tönkre, hogy közben a mutatókkal (növekedés, foglalkoztatottság, adósság) nagyjából minden rendben volt. A mozdony szépen haladt előre – igaz, holtvágányon. A siker záloga az Európa alatti bérszínvonal volt és a természeti forrásokkal űzött rablógazdálkodás. Az olcsó, képzetlen munkaerő feleslegét felszívta az építőipar meg a közmunka, a pofátlanul túlárazott állami óriásberuházások pedig pörgették a GDP-t. A pályázati pénzeken hizlalt strómankapitalisták kezén eközben mérhetetlen vagyon halmozódott fel (amely felett, kell-e mondanom, egyetlen ember rendelkezik, kizárólagos jogon).

Az igazság pillanata akkor jött el, amikor a háború, az energiaválság, a járvány és a mezőgazdaságot sújtó klímakatasztrófa együttes hatása hirtelen leleplezte gazdaságunk teljes védtelenségét a világpiaci folyamatokkal szemben, és szembesültünk egyoldalú energia-függőségünk, versenyképtelenségünk, kiszolgáltatottságunk katasztrofális következményeivel. Az emberekkel szinte bármit el lehet hitetni mindaddig, ameddig ez a hit a kényelmüket szolgálja, de amikor megélhetési költségeik hirtelen megduplázódnak, akkor gyanakodni kezdenek.

Aranyat ér ilyenkor egy kipróbált ellenség: mindenről ők tehetnek, a brüsszeli szankciók (amelyek, mellesleg, bennünket alig érintenek)! Azonban Európa két éven belül kilábol a háború okozta válságból, Magyarország pedig nem. És a mi pénzünk már most is gyorsabban romlik, nálunk az élelmiszer és az energia drágább, a fizetésünk jóval alacsonyabb, mint szinte bárhol az unióban. A nélkülözés, úgy mondják, leleményessé teszi az embert: mi lesz, ha elterjed a felismerés, hogy átvernek bennünket? Hogy nyomorúságunkért azok felelősek, akik közben milliárdos vagyonokra tettek szert: a kastélyok, magánrepülőgépek és jachtok, frissen gründolt cégbirodalmak és alapítványok urai?

3. Politikai számítását azonban Orbán szilárdabb alapokra építette, mint Putyin és Hszi jóindulata vagy a gazdasági stabilitás látszata: a magyar néplélek ismeretére. Egészen pontosan a többség lelkületének és a választási aritmetika szabályainak ismeretére. A többséget talán mindenütt a tájékozatlan, könnyen befolyásolható, megélhetési gondokkal küzdő emberek alkotják. Az ő szavazataik a kormányzáshoz bőven elegendők. Orbán tisztában volt azzal, hogy ez a többség csalódott a rendszerváltozás rendszerében, nevezzük azt bárminek. Ők és/vagy felmenőik az állami gondoskodás és tekintélyuralom világában szocializálódtak, és több egymást követő nemzedék kudarcainak tapasztalatát hordozzák a zsigereikben. Nem bíznak önmagukban, egymásban még kevésbé, ezért a biztonságot és az eligazítást feljebbvalóiktól remélik. S fáradtak. Egy történelmébe belefáradt nép gyermekei mindenek fölött.

Ezt a tudást kamatoztatta Orbán 2022-ben fényesen, amikor a választók többségét sikerült átállítania az ukrán szomszédainkat lerohanó orosz agresszor oldalára. Egy olyan országban, amelynek forradalmait (nem volt túl sok belőlük, kettő szám szerint) mindig az orosz hadsereg fojtotta vérbe. Ahol fosztogatásuk, erőszaktételük emlékezete máig eleven. Politikai mestermű ez, komolyan mondom, a pálya csúcsa.

Amelyet váratlanul gyors hanyatlás követett. Abban az esztendőben, amelyben külpolitikájának tarthatatlansága bebizonyosodott és gazdaságpolitikájának kilátástalansága lelepleződött, Orbán Viktornak egyetlen dolgot nem lett volna szabad elkövetnie: nem kellett volna itthon új ellenséggel szemben új frontot nyitnia. A létminimumon tartott, túlterhelt és megalázott tanárok hosszú évek óta tartó tiltakozását elintézhette volna úgy is, mint eddig bármikor, hogy nem tesz semmit, és kivárja, ameddig a mozgalom kifullad, kivárja legalább a karácsonyi iskolaszünetet. Ehelyett fenyítéssel és kirúgásokkal provokálta a szerencsétlen pedagógusokat, és elérte, hogy diákjaik és a diákok szülei eddig példátlan módon kiálljanak a tanáraik mellett.”

Nyitókép: Facebook