„Történt, hogy az orbánc nevű alattomos fertőzés egy brutálisan hirtelen csapással leterített, így a szerkesztőségi íróasztal mögül pikk-pakk, azaz pár nap otthoni szenvedés után 10 napra kórházba kerültem. Mivel odafönt, különböző okból, nem élhetik meg azt a luxust, hogy személyesen tesztelhetnék a körülményeket, és az olvasók is írnak jót is, s rosszat is a magyar egészségügyről, úgy gondoltam, hasznos lesz, ha én is leírom a tapasztalataimat.
Elsőre koppantam, mint a cserebogár, a főváros két kórházi bőrgyógyászatából az egyikben, a klinikán a nővér finoman eltanácsolt, mondván, csak hajléktalanok között van hely. Egyetértve hazavonszoltam magam: bár távol álljon tőlem a szociális kirekesztés, mégis csak előnyös, ha az ember kevesebb és nem több betegséggel tér haza a kórházból, mint amennyivel odakerült. Végül másfél nappal később már fel is vettek a Honvédkórház bőrgyógyászatára, az utolsó pillanatban, mert napok óta magas láz gyötört és már úgy nézett ki a lábszáram, hogy zokszó nélkül alkalmazhattak volna bármelyik zombifilmben, sőt még a maszkmester költségeit is megspórolhatták volna rajtam.
A tapasztalatom röviden: pozitív csalódás. A századelőn felhúzott ódon és zegzugos épületegyüttes persze nem igazán alkalmas kórházi funkcióra, de el kell ismerni: minden patyolattiszta és rendezett, a legtöbb helyen frissen festett. A mellékhelyiségek is tiszták és rendszeresen karbantartottak (bár még pár minisztert el kell fogyasztani ahhoz, hogy végre legyen papír és szappan bennünk – addig marad a betegek bennfentes összekacsintása a folyosón, kezükben a tekerccsel és a fertőtlenítő kendővel.) A berendezés persze ócska, több évtizedes – a szomszéd szobában is sokat szenvedtek a nővérek, mert nem lehet felemelni a magatehetetlen beteg fejtámláját. Ellenben naponta kétszer jön a takarítónő és nem a koszt keni szét, hanem mindent gondosan felmos, letöröl, fertőtlenít.”
Fotó: Ficsor Márton