Az oktatási reform szükségességéről

„Ismét megtelt a Kossuth tér a minap tüntetőkkel. Legfőbb üzenetük az volt, hogy a kormány és a magyar társadalom vegye végre észre, nem pusztán a pedagógusok fizetésének emeléséért küzdenek. Harcuk végső célja és értelme az oktatás átfogó reformja, a bérek rendezése csak az első lépés az ehhez vezető úton. Nos, én észrevettem őket, és bár nyilván a hátuk közepére sem kívánnak, én mégis szeretném segíteni küzdelmüket az alábbi gondolatokkal.

Amióta az eszemet tudom, ezt hallgatom. A komcsik, majd a velük összefogott libernyákok évtizedek óta ezzel a dumával igyekeznek leplezni, hogy a köznevelés és a közoktatás területén sincs semmilyen víziójuk arra vonatkozóan, mit kellene tenni Magyarország sikeresebb jövője érdekében. Már 1978-ban felkaptuk fejünket az Aranyhíd vendéglő nyitott ajtaján kiszűrődő politikus nóta hangjaira az oktatási reform szükségességéről. Cseh Tamás leheletfinom iróniája volt akkor a legtöbb, amit a nemrég még akasztgató banda országdúlása ellen lehetett szegezni. Később is rezignáltan fogadta a pedagógiai folyamat minden résztvevője a rendszeresen nekibuzduló reformerek egymást követő ötleteit a szocialista embertípus minél hatékonyabb megformálására.

Szerencsére kiváló emberek és önmagukat jó pap módjára holtukig képző szakemberek vállalták szerte az országban, hogy a megalázó fizetések, a kilátástalan karrierutak ellenére a mi nevelésünkre teszik fel az életüket.

Ők nagyon jól tudták, hogy reformok ide, reformok oda, amikor magukra csukják a tanterem ajtaját, ott az történik, amit diákjaik szempontjából a legüdvösebbnek tartanak. Voltak persze silány társaik is. Olyanok, akik lelkesen hajtották végre a szocia­lista elbutítás oktatáspolitikáját, mert rettenetesen büszkék voltak nehezen szerzett diplomájukra, hiszen máshová soha nem vették volna fel őket.”

Nyitókép: Kisbenedek Attila/AFP