Utolsó csatlós? Első csatlós?

„Utolsó csatlós szerepben jók vagyunk. Országunknak ebben régi tapasztalata van. Ugyan nem állítható, hogy bármikor túl jól jöttünk volna ki az ügyből, de végül is gyakorlat teszi a mestert. Valamint járt utat a járatlanért el ne hagyj. Továbbá ismétlés a tudás anyja. Egyszer csak sikerül. Ha nem most, hát legfeljebb pár évtized múlva újra megpróbáljuk. Majd csak akad akkor is egy vezér (ld. még nemzetvezető), aki erre teszi föl az életét. Pontosabban a miénket, de ez elhanyagolható különbség, hiszen egyek vagyunk.

Az utolsó csatlós tipusú vezetőnek különleges tehetsége kell, hogy legyen. Nem könnyű csalhatatlanul felismerni, ki mellett kell csatlóskodnia ahhoz, hogy abból csak a blama legyen biztos, és évekig nyögjük a következményeit. Annak idején pl. Németország csatlósaként mindkét követelményt: a szégyent és a pusztító következményeket is sikerült maradéktalanul produkálni, de sajna arrafelé már hiába kereskedünk. Németország nem létezik, lásd erről Schmidt Mária szíves közlését, illetve a miniszterelnök megengedőbb megfogalmazását, amely szerint létezik ugyan, de multikulturális és liberális, pártjai a kereszténydemokratákat és keresztényszocialistákat is beleértve az egyetlen szívünk csücske-AfD kivételével mind baloldaliak. Aminél még az is jobb lenne neki, ha nem létezne.

Így aztán más csatlóstartót kellett keresni. A »csatlós« eredeti középkori jelentése szerint az ura lovát kantárszáron vezető lovász, aki olykor a fogat előtt szalad. Persze nem vagyunk a középkorban, ezt nem kell szó szerint venni, de nem árt, ha a csatlóstartónak van valamije, ami nekünk nincs, legalább lova vagy fogata. Esetleg olaja és földgáza, amitől első látásra úgy tűnik, megéri a csatlóskodás.”

Nyitókép: MTI/Soós Lajos