Szégyenpad vagy piedesztál

A szerző színművész

Szakállas igazsága a politikának és a háborúk világának, hogy hangoztatott „alapvetéseiket” minden esetben az érdek oldaláról szükséges vizsgálni. Talán ennél is fontosabb, hogy fenntartásokkal kell kezelni. Ha például Brüsszel szelíd bölcsei farkast kiáltanak, még a felületes szemlélők számára is nyilvánvalóvá válhat – amennyiben figyelmesen, közelebbről is ráfókuszálnak jelen esetben az Európai helyzetre –, hogy

akik régóta ácsingóznak kiszemelt áldozatukra, jelen esetben Magyarország miniszterelnökére. A Guy Verhofstadt-szerű foghíjas vicsorgók saját képesség nélküliségük fedezékéből mindent elkövetnek azért, hogy ordas hazugságaikkal ízekre szaggathassák.

„Nem oda Buda” – de talán találóbb, ha azt mondom, „kicsi a bors, de erős”. Ami a lényeg, hogy „csak nyugtával dicsérjük a napot”. Mert mit is látunk? Azóta, hogy 2010-ben Orbán Viktor újra visszatért a hatalomba, megszerzett pozíciójából nemhogy a hazai ellenzék, de még Európa kollektív liberális oldala sem volt képes őt kiakolbólítani, pedig mindent erre az egy lapra tettek és tesznek fel azóta is. A fényességes demokrácia-exportőr Amerika segedelmével is csak addig jutottak, hogy Orbán immáron negyedik ciklusát kezdte kétharmados választói felhatalmazással a háta mögött. Kijelenthető: a kormányfő személye olyannyira megakadt a torkukon, hogy se megrágni, se kiköpni nem tudják.

Amikor egy 93 000 négyzetkilométeren elterülő piciny ország vezetője a világpolitika szinte első számú témaadója, amikor Amerika és Európa „demokratái” vele kelnek és fekszenek, akkor nem lehet vitás, hogy Magyarország miniszterelnöke nagyon tud valamit, amiért ilyen kitüntető figyelemmel vannak minden tette, megnyilvánulása iránt. A migráció kezelésében kezdetektől tanúsított következetes magatartása egyedüli a kontinensen. A Covid-válság alatt Magyarország a teljességgel becsődölt európai vízfej lajhárintézkedései helyett járta a saját útját, amiért kaptunk hideget, meleget, de a magyaroknak, hála Istennek, végig rendelkezésére álltak a különböző hatásmechanizmusú vakcinák.

A múlt század világégései óta a közelben ilyen heves, emberáldozataiban szégyenletes statisztikai mutatójú háború – leszámítva az 1992-es boszniai konfliktust – sohasem zajlott. Azt gondolhatnánk, hogy legalább ebben a helyzetben kellő komolyságot tanúsítva Európa liberális túlsúlyú, esetenként a saját jólétüktől túlsúlyos döntéshozói magukhoz térnek és belátják, hogy a háborút és minden egyéb, ebből generálódott problémát nem Magyarország jogállami helyzetének évek óta cupákosra rágott gumicsontjával lehet kiváltani és megoldani. Sajnos tévedtünk.

Rui Tavarestől kezdve Judith Sargentinin át hosszú volt az út Gwendoline Delbos-Corfieldig. Legutóbb megtudhattuk, hogy Magyarország többé nem tekinthető teljes értékű demokráciának, hogy hibrid rezsim. Gondoltam, hogy örülhetnének, mert ha hibrid, akkor legalább keveset fogyaszt. Év végétől, ha így haladunk, se benzin, se áram nem lesz, ezáltal „hibrid rezsimünk” működése is kétségessé válhat, de ez a hír végre keserédes örömmel töltheti el a liberális fogalomgyártókat. Az más kérdés, hogy őket is ugyanez a problémakör fenyegeti, talán még nálunk is jobban. Az egész bolhacirkuszban az a legszebb, hogy az agymenéseikről még határozatot is hoztak, miszerint „Magyarországon fennáll a veszélye annak, hogy súlyosan és rendszerszerűen megsérti az Európai Unió alapját képező európai értékeket.”

Ha már itt tartunk: az Európai Unióban áll fenn annak a veszélye – tisztelet a kevés számú kivételnek –, hogy súlyosan megsértik az emberi normalitásba vetett hitet és rendszerszinten aláássák az emberi létezés egyetemes alapértékeit. Ezzel kvittek is volnánk, mindenki mehet haza. Mellesleg jelenleg mit is jelent az európai értékekre való hivatkozás? Ne az 1993-ban létrejött gazdasági és politikai egyesülés eredetileg megfogalmazott értékeiről kezdjenek papolni, mert azóta eltelt majd 30 év. Ennyi idő alatt felnőtt egy generáció, és az európai értékek tekintetében nyugaton azóta mintha némileg más szelek kezdtek volna fújdogálni.

Vajon európai érték e a szolidaritás kinyilvánítása mindenki más irányába, kivéve egy adott nemzet saját polgárai felé? Gondolok itt a migráció sajátos európai értelmezésére. Európai érték-e, hogy Írországban börtönbe zárnak egy tanárt, mert nem volt hajlandó lánynak nevezni egy transznemű, amúgy fiú diákját? Európai érték-e, ha az oroszok és ukránok háborúja okán az Unió rezzenéstelen közönnyel hátrébb sorolja az ebben a háborúban részt venni nem kívánók érdekeit? Európai érték-e az abortusz pártolása a születés helyett? Ebben a kérdéskörben a Nyugat hazai liberális helytartói és bármilyen emberit elpusztítani képes sáskahaduk az úgynevezett „szívhangtörvény” elfogadása körüli negatív véleményük fitogtatásával is élen jártak.

Európai érték-e az erőszak, amelynek lassan nagyobb a respektje, mint az azt elszenvedőé, és végül európai érték-e, hogy valós társadalmi felhatalmazás nélküliek okítanak demokráciából egy országot, melynek vezetőjét és csapatát saját polgárai folyamatában töretlenül, 4. alkalommal és hatalmas választói többséggel választottak meg országuk szolgálatára? Sajnos Európa lassan ott tart, hogy

Már ahol ezt megengedik, teszem hozzá.

Legújabb fejlemény az orosz-ukrán háború menetében, hogy Ukrajna orosz ellenőrzés alatt tartott 4 területét, az ott megtartott népszavazás eredményeként Putyin annektálta, azaz az Orosz Föderációhoz csatolta. A nemzetközi közösség illegitimnek tekinti a referendumot és nem fogadják el az annexiót. Ugyanakkor Angela Merkel nemrég egy alapítványi megnyitón idézte Helmut Kohl néhai német szövetségi kancellárt, aki szerint „sohasem szabad szem elől téveszteni a másnapot”. Belegondolni is rossz, hogy milyen következményekkel fog járni, ha Oroszország, az immáron saját területéhez csatolt régiókban a nyugati fegyveres támogatottságú ukrán „határsértésekkel” szembesül.

Ez előtt a bizonyos „másnap” előtt lenne égetően fontos nem az eszkaláció, hanem a köztes megegyezés. Nem ötleteket akarok adni, de lehet, hogy Oroszország az annektált területek birtokában kész lenne a tűzszünetre, a háború befejezésére, és Ukrajnának is többet érne a kompromisszumos elfogadás, a megkötött béke, mintsem a bizonytalan kimenetelű, de még több véráldozatot követelő folytatás. Így mindkét fél – bármelyikük megalázó veresége helyett – jelentősebb arcvesztés nélkül fejezhetné be a kölcsönös öldöklést. Véleményem szerint ez a megoldás jelentené, hogy nem tévesztik szem elől a másnapot, ami tetszik vagy sem, de meg fog érkezni.

Visszakanyarodva hazánk történéseihez, a normalitásból kizökkent időben az elrontott életükkel és démonjaikkal hadakozók jó, ha tudják, hogy szájukban nem fog édessé válni a mindig „savanyú a szőlő”-féle mentalitásuk. Magyarországon és a „Manneken Pis” városában huhogók izzadtságszagú erőlködéseikkel Orbán Viktort nem szégyenpadra, hanem a normalitás piedesztáljára helyezik. Tegyék, legyen a szemük előtt, okulásul. Akárhogyan is gondolják, az idő nem értük, hanem értünk, a békéért küzdőkért és a normalitásért lázadókért dolgozik.