Kinek a bíborosa? – válasz Ungváry Krisztián Mindszenty-cikkére

Írta: Soós Viktor Attila történész, a Nemzeti Emlékezet Bizottsága tagja

Negyvenhét évvel Mindszenty József halála, harminchárom évvel az őt üldöző kommunista diktatúra összeomlása után újra és újra heves indulatok csapnak fel 20. századi történelmünk kiemelkedő személyisége körül. Így volt ez legutóbb 2022. október 23-án is, amikor nemzeti ünnepünk reggelén 8.10-kor egy internetes portálon (Telex) megjelent egy cikk Ungváry Krisztiántól, amelynek címe: A NER és az ő bíborosa. Az időzítés természetesen nem volt véletlen, hiszen aznap adta át Zalaegerszegen a Mindszentyneumot, a Mindszenty József Látogatóközpontot Orbán Viktor miniszterelnök.

Meglátásom szerint Mindszenty József bíborosról az átlagos magyar olvasó valóban nem tud eleget – és ebben, de csak ebben egyet is értek a szerzővel. Leginkább azért nem, mert

egyúttal megkísérelték személyét, jelentőségét hamisan bemutatni. Mára azonban egyre többen vannak, akik ismerik és ismerni akarják életútját, lelkipásztori jelentőségét, bátor kiállását a keresztény hitért és a magyar nemzetért. Mindszenty József felsőpatyi káplán, zalaegerszegi hitoktató, plébános, veszprémi püspök, esztergomi érsek, a nyilasok és a kommunisták által letartóztatott, börtönbe vetett főpap, bíboros természetesen nem a NER bíborosa. Ő a katolikus egyház bíborosa. De nemcsak a katolikusok, hanem egész nemzetünk nagy formátumú hőse.

„Mindszentyt letartóztatták. A zalaegerszegi plébános félelmetesen belenőtt szerepébe és sorsába, amely ma egyértelmű a magyarság sorsával” – írta róla a vele egyébiránt rendkívül kritikus Márai Sándor naplójában. Történetileg lehet árnyalni e megállapítást, de az író mégis a lényegre tapintott, amikor 1949-ben kijelölte Mindszentynek a pere által meghatározott történelmi szerepét. Hiszen a bíboros személyében a kommunisták a hitükhöz ragaszkodó, vallásukat szabadon gyakorolni akaró társadalmat is képletesen a vádlottak padjára kívánták ültetni.

Ez magyarázza Mindszenty és a per szimbólummá válását az akkori, vasfüggönnyel kettéosztott világ mindkét oldalán. A kommunista párt Mindszentyn keresztül az egész egyházat feudális csökevénynek akarta beállítani. Rákosi Mátyást idézve: „Ha nekünk módunk van egy ilyen buta, elvakult embert ellenségként megkapni, akkor pontosan őrizkednünk kell attól, hogy elvegyük őt, mert ez nekünk óriási segítséget nyújt.”

magukat a progresszió bajnokaiként, Mindszentyt a reakció megtestesítőjeként láttatva. Úgy látszik, újra kell olvasnunk a régi pamfleteket…

A történelmi karaktergyilkosságok egyik sajátos eszköze, ha egy életutat tendenciózusan mutatunk be, csak a vitatható, megkérdőjelezhető és elítélendő mozzanatait vesszük elő, a történeti kontextusokból kiragadva.

„A minősítések és a megminősítések, kitüntető vagy elítélő hangsúllyal egyképpen és egyidejűleg is szóhoz juthatnak, de minősítésük súlyát és tartalmát a megszólaló személyiség és annak irányultsága szabja meg. Alig van szó adatokkal alátámasztott, világos és átfogó, elvi, erkölcsi-történelmi megközelítésekről, hanem csak többé-kevésbé naiv és elfogult, rosszabb esetben önigazoló, aktuálpolitikailag megszínezett állásfoglalásokról. És sokszor gyakorlatilag a keresztények is beleállnak az idők politikai szféráiba, ahol a szubjektív indulatok és érdekek, félelmek és stréberségek nem sok helyet adnak az objektivitásnak” – fogalmazta meg Lénárd Ödön piarista szerzetes, 18 és fél évet a kommunisták börtönében raboskodó pap 1995-ben megjelent Erő az erőtlenségben című könyvében.

Amikor elolvastam A NER és az ő bíborosa című aktuálpolitikai írást, éppen Zalaegerszegen, a Mindszentyneum megnyitásakor, rögtön Lénárd jutott eszembe. Könnyű dolgom volt, hiszen a Mindszentyneumban a mártír főpapnak és az üldözött egyház vértanúinak, hitvallóinak az emlékei, gondolatai köszönnek vissza.

Személyes tárgyak azoktól, akik üldöztetést, börtönt szenvedtek, akár egyházi, akár világi személyek voltak.

A kiállított tárgyak között található Lénárd Ödön fogkeféből faragott keresztje, ami vele volt a börtönben, tolla, verseinek másolata. Mit is írt, hogyan is tekintett ő arra a bíborosra, akivel a szerző, elismerve Lénárd kimagasló történelmi nagyságát, ha csak a kultuszuk vonatkozásában is, de – rendkívül méltatlanul, hogy ne mondjam, ízléstelenül – szembe kívánja őt állítani?

Lénárd Mindszenty személyes megbízásából kezdte szervezni 1946-ban a Katolikus Szülők Vallásos Szövetségét, hogy a kiépülő kommunista diktatúra egyházellenes lépéseinek, köztük az egyházi iskolák államosításának fenyegető rémével szemben megvédje az egyházi oktatást. „Ha meg akarnám jelölni a mi társadalmunk vízválasztóját, azt a nevet kellene mondanom, hogy Mindszenty. Az egyik oldalon elfogadással, megbecsüléssel vagy lángoló lelkesedéssel néznek rá, a másikon eltűréssel, elutasítással vagy lenézéssel. Amellett elhibázott lenne mindennek kapcsán egy történelmi alak személyét, magatartását, elképzeléseit boncolgatni. Ehhez rendszerint egyik oldalról sem rendelkeznek kielégítő adatbázissal. De nem is törekszenek erre. Annak vagyunk szemtanúi, hogy a két tábor lassan rögzül egy ma már jelképes demarkációs vonal két oldalán. A személyek és események ma már csak szimbólumok, amik mögött egyéni érdekek és hiúságok, sértődöttségek és szellemi beszűkülések húzódnak meg. És öröklődnek. Betöltik a levegőt, s az ifjúság azt hiszi, hogy apái hitének lobogó fáklyáját viszi tovább, pedig csak az ösztönvilágának füstjét.” (Erő az erőtlenségben. 48.)

1995-ben jelent meg a könyv, amelyben Lénárd Ödön a 2000-es évek vagy akár napjaink, a 2022-ben, október 23-ára időzített cikk gondolatvilágát vetítette előre. Lehet, hogy Lénárd nem csak Mindszentyt értette jobban, mint a Mindszentyt méltánytalanul rágalmazó szerző?

Ő mindenesetre a mártír főpap történeti szerepét is pontosan látta: „Mindszenty személyes tragédiájával halálos sebet kapott a hűség egész vonala is, míg a párhuzamos vonal által, ha félelem és kényszer hatása alatt is, de mégiscsak elfogadott 1950. évi megegyezés átfogó és kizárólagos játékszabállyá tette a túlélést. Hűsége és tragédiája héroszi magasságba emelte Mindszentyt, míg a keresztény kegyelet mindig meg fogja menteni a túlélés bajnokát attól, hogy mérlegének serpenyője olyan mélyre süllyedjen, mint amilyen magasra emelődik az ellenpárja.” (Erő az erőtlenségben. 131.)

Mindszenty „személye a NER emlékezetpolitikájának legfontosabb egyházi vonatkoztatási pontjává vált. Mindez azonban nem a Mindszentyvel kapcsolatos kutatások miatt, hanem azok ellenére történt” – olvasom a cikkben. Meglátásom szerint Mindszenty József már életében, akkor,

amikor részt vett Győrben azon az 1943. augusztus 26-i titkos, egyháziak és világiak részvételével szervezett találkozón, ahol a különböző világlátású emberek a háború utáni közélet útjait keresték,

amikor felszólalt, hogy a második világháború alatt ne váljon a Dunántúl hadszintérré,

amikor kiállt a csehszlovák államban jogfosztott felvidéki magyarokért,

amikor ellátogatott az internálótáborokban szenvedő foglyokhoz,

amikor konfrontálódott a kiépülő kommunista diktatúrával,

amikor felszólalt az egyházi iskolák államosítása ellen,

amikor vallatói megkínozták, megalázták,

amikor elítélték,

amikor nem alkudott meg,

amikor elviselte a börtönbeli szenvedéseket,

amikor nagy hatású (és azóta is félremagyarázott) beszédet mondott a forradalom alatt, 1956. november 3-án a rádióban,

amikor félrabságban élt az Amerikai Egyesült Államok követségén,

amikor vállalta élete legnagyobb keresztjét, és hazáját elhagyva emigrációba ment,

amikor 80 évesen, hosszú börtön, betegség, megpróbáltatások után is látogatta a világon szétszóródott magyarokat, hogy számukra erőt és vigasztalást adjon,

amikor halála után – végakarata szerint „ha Mária és Szent István országa felett lehull a moszkvai hitetlenség csillaga, vigyék testemet az esztergomi bazilikai sírboltba” – Mariazellben temették el,

és halálában akkor,

amikor újratemették,

amikor II. János Pál pápa Esztergomban a sírjánál imádkozott,

amikor elindult a boldoggá avatása,

amikor Ferenc pápa 2019. február 12-én kinyilvánította, hogy „Isten Szolgája Mindszenty József, a római Atyaszentegyház bíborosa, néhai esztergomi érsek és Magyarország prímása a teológiai erényeket, a hitet, a reményt, az Isten és a felebarát iránti szeretetet, valamint a sarkalatos erényeket, az okosságot, az igazságosságot, a mértékletességet és a lelki erősséget, külön-külön és együtt véve hősies fokon gyakorolta”,

vonatkozási ponttá vált.

Nem mások tették azzá, hanem ő maga.

Az élete és a döntései a vonatkozási pontok, vízválasztók, ahogy Lénárd Ödön fogalmazott. Mindszenty József bátor kiállása, a nemzet hősei, kiemelkedő személyiségei között való említése nem lehet vita tárgya. Az természetesen igen, hogy egy-egy helyzetben mit mondott, milyen döntést hozott, hogyan reagált. Tévedett is, hiszen gyarló ember volt.

Várszegi Asztrik püspök, pannonhalmi főapát rendtársa, Somorjai Ádám bencés szerzetes és Zinner Tibor Majd’ halálra ítélve. Dokumentumok Mindszenty József élettörténetéhez című kötete előszavában így fogalmazott: „Mindszenty hat évtizeddel előzte meg korát. Számára az emberi szabadságjogokért való kiállás igazi, egész emberi egzisztenciáját kockára tevő küzdelem volt. Elég csak arra utalnunk, hogy mind a csehszlovákiai magyarság, mind a hazai svábság elhurcolása ellen intenzív levelezést folytatott hazai és nemzetközi tényezőkkel. Tetteivel érdemelte ki sorsát, nem a szabadságjogok eszményesítésével. Ezért volt igazi hős, nemzeti hős, és végig dacolt a Moszkva által támogatott mindent elsöprő erővel.”

De van másik szerző is, akinek a neve fájóan hiányzik a Mindszentyt becsmérlő cikkből. Harminc évvel a rendszerváltás után joggal várható el minden Mindszenty-publicisztika szerzőjétől, bárkitől, aki érvényesen akar megszólalni a bíborossal kapcsolatban, hogy az adott probléma lehető legtöbb oldalról történő bemutatására törekvő értékelést adjon, és nem egy laza ecsetvonásokkal felskiccelt pamfletet, amelyben egyoldalú, leegyszerűsítő képet fest.

Ungváry Krisztián, miközben minden, az előfeltevését alátámasztó adatot és információt, idézetet és véleményt kritikátlanul elfogad, figyelmen kívül hagyja azokat, amelyek koncepciójának ellentmondanak.

jelen esetben Mindszenty József életútjáról, politikai nézeteiről és jelleméről. Igencsak meglepő, hogy egyetlen alkalommal sem idézi a téma legelismertebb magyarországi szakértőjét, a bíboros életútját másfél ezer oldalas nagymonográfiában feldolgozó Balogh Margitot, talán éppen azért, mert nála körültekintő elemzést olvashatunk például a cikkben is részletesen citált, hírhedt „nyilas mise” körülményeiről, amelynek megtiltására egyébként a megyéspüspöknek a ferencesek templomában nem volt joghatósága. Balogh Margittól azonban azt is megtudhatjuk, hogy miközben a ferencesek misét mondtak a felajánlott célért, aközben a rendházukban titokban valószínűleg menedéket nyújtottak a rászorulóknak.

Ahogy azt is részletekbe menően bemutatja, hogy Mindszenty öt hónap alatt hogyan jutott el a zsidóktól való ingatlanszerzés kérdésében „a törvényesnek, tehát elfogadhatónak ítélt módtól a véres valóságig: a deportálások révén üresen tátongó lakások keserű tapasztalatáig”, hogy végül

„A zsidók javainak elkobzása után könnyen lehet ingó és ingatlan javakhoz jutni. Felhívom az egyháziakat, egyházközségeket, katolikus iskolákat és jámbor társulatokat stb., hogy ilyen javak megszerzésétől tartózkodjanak.” Balogh hozzáteszi: „Nem kívánt a nácik cinkosává válni még haszonélvezőként sem.” (Balogh Margit: Mindszenty József (1892–1975). I–II. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2015. 361–363.)

A NER és az ő bíborosa szerzőjének legméltánytalanabb és legkegyeletsértőbb, minden szakmai alapot nélkülöző állítása a meghurcolt, börtönben megkínzott Mindszentyvel szemben a következő: „A Mindszentyvel kapcsolatos, már régóta publikált dokumentumokból egyértelműen megállapítható, hogy az esztergomi érsek személyiségzavartól szenvedett.”

Az ennek alátámasztására megidézett, elsősorban Somorjai Ádám bencés szerzetes által publikált források mind az 1956 utáni félrabság dokumentumai, amelyek az Egyesült Államok követségén elzártan élő, idős, korábban megkínzott, börtönbüntetést szenvedett, bizonytalanságban tartott főpap perifériára sodródott életének lenyomatai.

talán a történeti pszichológia avatott szakértői sem helyeselnék ezt a fajta önkényes játékot egy életút különböző korszakaival. Közhely, de a tudásszociológia térnyerése óta elfogadott axióma: a különböző életkorú emberek más és más módon viszonyulnak a múlthoz és jelenhez. Mindszenty időskori – kétségtelenül valós – problémáit helyes és érdemes is elemezni, lehetne beszélni esetleges szenilitásáról, bezártságából eredő beszűkült tudatállapotáról, és még sokféle pszichés jelenségről, de csak a saját kontextusában. Az író embernek pedig felelőssége, hogy amit leír, annak minden egyes állítása alá legyen támasztva, és azért vállalja a felelősséget.

A diktatúrákkal terhelt 20. századi magyar történelem mérlegelése során újra és újra előkerül, hogy vessünk ki mindenkit a megbecsülésre méltó közös történeti emlékezetből, aki életének valamely szakaszában tévedett, hibát, esetleg bűnt követett el. Legutóbb ilyen csatározások Nagy Imre kivégzett kommunista miniszterelnök szobra körül csúcsosodtak ki. Akkor a publicisztikákat is gyakran író Ungváry így fogalmazott: „akik Nagy Imre szobrát a Jászai Mari térre helyezik, az egykori miniszterelnök »egész emberi drámáját« semmisítik meg. A híd, amelynek közepén a szobor állt, ugyancsak szimbolikus jelentéssel bírt: az átmenetet jelképezte Nagy Imre életében a moszkovitizmusból a magyar szabadság felé.”

Amit a kommunista diktatúra aktív politikusából mártírrá lett miniszterelnöknek megengedünk, azaz nézetei korrigálását, jellemfejlődését, azt Mindszentytől miért akarná bárki is elvitatni?

az egész nemzet számára, ahogy ez legvilágosabban éppen az 1956-os forradalom napjaiban látszódott. Nagy Imre szobra ma egykori börtönére néz, lakóhelyén emlékház működik, az Országházban pedig terem viseli a nevét. Mindszentynek miért nem járhat az őt megillető tisztelet?

Fotó: Mandiner archív