amikor elviselte a börtönbeli szenvedéseket,
amikor nagy hatású (és azóta is félremagyarázott) beszédet mondott a forradalom alatt, 1956. november 3-án a rádióban,
amikor félrabságban élt az Amerikai Egyesült Államok követségén,
amikor vállalta élete legnagyobb keresztjét, és hazáját elhagyva emigrációba ment,
amikor 80 évesen, hosszú börtön, betegség, megpróbáltatások után is látogatta a világon szétszóródott magyarokat, hogy számukra erőt és vigasztalást adjon,
amikor halála után – végakarata szerint „ha Mária és Szent István országa felett lehull a moszkvai hitetlenség csillaga, vigyék testemet az esztergomi bazilikai sírboltba” – Mariazellben temették el,
és halálában akkor,
amikor újratemették,
amikor II. János Pál pápa Esztergomban a sírjánál imádkozott,
amikor elindult a boldoggá avatása,
amikor Ferenc pápa 2019. február 12-én kinyilvánította, hogy „Isten Szolgája Mindszenty József, a római Atyaszentegyház bíborosa, néhai esztergomi érsek és Magyarország prímása a teológiai erényeket, a hitet, a reményt, az Isten és a felebarát iránti szeretetet, valamint a sarkalatos erényeket, az okosságot, az igazságosságot, a mértékletességet és a lelki erősséget, külön-külön és együtt véve hősies fokon gyakorolta”,
vonatkozási ponttá vált.
Nem mások tették azzá, hanem ő maga.
Az élete és a döntései a vonatkozási pontok, vízválasztók, ahogy Lénárd Ödön fogalmazott. Mindszenty József bátor kiállása, a nemzet hősei, kiemelkedő személyiségei között való említése nem lehet vita tárgya. Az természetesen igen, hogy egy-egy helyzetben mit mondott, milyen döntést hozott, hogyan reagált. Tévedett is, hiszen gyarló ember volt.
Mindszenty kapcsán érdemes néhány, a történelemtudományban jártas szakembert megidézni.
Várszegi Asztrik püspök, pannonhalmi főapát rendtársa, Somorjai Ádám bencés szerzetes és Zinner Tibor Majd’ halálra ítélve. Dokumentumok Mindszenty József élettörténetéhez című kötete előszavában így fogalmazott: „Mindszenty hat évtizeddel előzte meg korát. Számára az emberi szabadságjogokért való kiállás igazi, egész emberi egzisztenciáját kockára tevő küzdelem volt. Elég csak arra utalnunk, hogy mind a csehszlovákiai magyarság, mind a hazai svábság elhurcolása ellen intenzív levelezést folytatott hazai és nemzetközi tényezőkkel. Tetteivel érdemelte ki sorsát, nem a szabadságjogok eszményesítésével. Ezért volt igazi hős, nemzeti hős, és végig dacolt a Moszkva által támogatott mindent elsöprő erővel.”
De van másik szerző is, akinek a neve fájóan hiányzik a Mindszentyt becsmérlő cikkből. Harminc évvel a rendszerváltás után joggal várható el minden Mindszenty-publicisztika szerzőjétől, bárkitől, aki érvényesen akar megszólalni a bíborossal kapcsolatban, hogy az adott probléma lehető legtöbb oldalról történő bemutatására törekvő értékelést adjon, és nem egy laza ecsetvonásokkal felskiccelt pamfletet, amelyben egyoldalú, leegyszerűsítő képet fest.
Ungváry Krisztián, miközben minden, az előfeltevését alátámasztó adatot és információt, idézetet és véleményt kritikátlanul elfogad, figyelmen kívül hagyja azokat, amelyek koncepciójának ellentmondanak.
Kísérletet sem tesz arra, hogy árnyalt képet fessen a témájául választott kérdésről,
jelen esetben Mindszenty József életútjáról, politikai nézeteiről és jelleméről. Igencsak meglepő, hogy egyetlen alkalommal sem idézi a téma legelismertebb magyarországi szakértőjét, a bíboros életútját másfél ezer oldalas nagymonográfiában feldolgozó Balogh Margitot, talán éppen azért, mert nála körültekintő elemzést olvashatunk például a cikkben is részletesen citált, hírhedt „nyilas mise” körülményeiről, amelynek megtiltására egyébként a megyéspüspöknek a ferencesek templomában nem volt joghatósága. Balogh Margittól azonban azt is megtudhatjuk, hogy miközben a ferencesek misét mondtak a felajánlott célért, aközben a rendházukban titokban valószínűleg menedéket nyújtottak a rászorulóknak.
Ahogy azt is részletekbe menően bemutatja, hogy Mindszenty öt hónap alatt hogyan jutott el a zsidóktól való ingatlanszerzés kérdésében „a törvényesnek, tehát elfogadhatónak ítélt módtól a véres valóságig: a deportálások révén üresen tátongó lakások keserű tapasztalatáig”, hogy végül
szeptember 25-én körlevélben tiltsa meg a katolikus egyház intézményeinek, hogy beálljanak a sorba.
„A zsidók javainak elkobzása után könnyen lehet ingó és ingatlan javakhoz jutni. Felhívom az egyháziakat, egyházközségeket, katolikus iskolákat és jámbor társulatokat stb., hogy ilyen javak megszerzésétől tartózkodjanak.” Balogh hozzáteszi: „Nem kívánt a nácik cinkosává válni még haszonélvezőként sem.” (Balogh Margit: Mindszenty József (1892–1975). I–II. Budapest, MTA Bölcsészettudományi Kutatóközpont, 2015. 361–363.)
A NER és az ő bíborosa szerzőjének legméltánytalanabb és legkegyeletsértőbb, minden szakmai alapot nélkülöző állítása a meghurcolt, börtönben megkínzott Mindszentyvel szemben a következő: „A Mindszentyvel kapcsolatos, már régóta publikált dokumentumokból egyértelműen megállapítható, hogy az esztergomi érsek személyiségzavartól szenvedett.”
Az ennek alátámasztására megidézett, elsősorban Somorjai Ádám bencés szerzetes által publikált források mind az 1956 utáni félrabság dokumentumai, amelyek az Egyesült Államok követségén elzártan élő, idős, korábban megkínzott, börtönbüntetést szenvedett, bizonytalanságban tartott főpap perifériára sodródott életének lenyomatai.
Ezt visszavetíteni aktív főpapi éveire legalábbis vitatható,
talán a történeti pszichológia avatott szakértői sem helyeselnék ezt a fajta önkényes játékot egy életút különböző korszakaival. Közhely, de a tudásszociológia térnyerése óta elfogadott axióma: a különböző életkorú emberek más és más módon viszonyulnak a múlthoz és jelenhez. Mindszenty időskori – kétségtelenül valós – problémáit helyes és érdemes is elemezni, lehetne beszélni esetleges szenilitásáról, bezártságából eredő beszűkült tudatállapotáról, és még sokféle pszichés jelenségről, de csak a saját kontextusában. Az író embernek pedig felelőssége, hogy amit leír, annak minden egyes állítása alá legyen támasztva, és azért vállalja a felelősséget.
A diktatúrákkal terhelt 20. századi magyar történelem mérlegelése során újra és újra előkerül, hogy vessünk ki mindenkit a megbecsülésre méltó közös történeti emlékezetből, aki életének valamely szakaszában tévedett, hibát, esetleg bűnt követett el. Legutóbb ilyen csatározások Nagy Imre kivégzett kommunista miniszterelnök szobra körül csúcsosodtak ki. Akkor a publicisztikákat is gyakran író Ungváry így fogalmazott: „akik Nagy Imre szobrát a Jászai Mari térre helyezik, az egykori miniszterelnök »egész emberi drámáját« semmisítik meg. A híd, amelynek közepén a szobor állt, ugyancsak szimbolikus jelentéssel bírt: az átmenetet jelképezte Nagy Imre életében a moszkovitizmusból a magyar szabadság felé.”
Amit a kommunista diktatúra aktív politikusából mártírrá lett miniszterelnöknek megengedünk, azaz nézetei korrigálását, jellemfejlődését, azt Mindszentytől miért akarná bárki is elvitatni?
Mindszentynek sok vitatott cselekedete, elképzelése volt, de ezzel együtt lett az antikommunista ellenállás szimbóluma
az egész nemzet számára, ahogy ez legvilágosabban éppen az 1956-os forradalom napjaiban látszódott. Nagy Imre szobra ma egykori börtönére néz, lakóhelyén emlékház működik, az Országházban pedig terem viseli a nevét. Mindszentynek miért nem járhat az őt megillető tisztelet?
Fotó: Mandiner archív