Hosszú, csendes ősz

„Ha a magyar egy olyan társadalom lenne, amelynek még van gerince, tartása, reménye, akkor most hosszú, forró ősznek kellene következnie. Az egészségügy épp atomjaira hullik, az iskoláink immár kívülről súrolják a működőképesség határát, a kormánypárt azzal a nyilvánvaló hazugsággal nyert választást, hogy nem lesz megszorítás, ellenben lesz olcsó energia – amely hazugság anyagi következményei mostanában szakadnak a választópolgár nyakába –, a kormány a krízis kipattanása óta eltelt időben nemhogy cselekvés- de egyenesen működésképtelennek tűnik: más tájakon ehhez hasonló elegyekből pompás népmozgalmak és újító kezdeményezések szoktak kisarjadni. Nálunk viszont az említett elit az elmúlt 30 évben a már akkor is látható kulcsproblémák megoldása helyett éppenhogy a gerinc, a tartás, a remény fölszámolásával volt elfoglalva. A termés mára, mint látjuk, beérett: a társadalmi immunrendszer alig pislákol, a politika azt csinál, amit akar (és nem akar semmi jót).

A szóban forgó három évtizedből ugyan »csak«a 17. éve hívják Orbán Viktornak a miniszterelnököt – tehát csupán a felelősség nagyobbik fele, és nem az egésze az övé –, de olyan politikai alternatívával sem találkozott még élőben, élesben a népesség, amelyik gazdasági katasztrófa nélkül tudná orvosolni a felhalmozott igazságtalanságokat. A felnőttek, ha jól olvasunk a jelekből, e pillanatban nem csak a hatalomnak nem hiszik el, hogy képes lenne enyhíteni a bajt, hanem az ellenzéknek sem. Úgyhogy, bár ez nem az időjósok évadja, ha fogadni kellene, a tétjeinket arra tennénk, hogy az ősz hűvös, nyugodt, már-már kataton lesz. Ha csak a fiatalok, akiknek ez az egész valójában a bőrükre megy (és akiket nem kötnek az apák/anyák tapasztalatai, mert életkori okból még hisznek benne, hogy a világ generációról generációra újrateremthető) fel nem lázadnak ellene. Pillanatnyilag ennyi a remény - de ha őszinték vagyunk, ennél több errefelé nem is volt soha.”

Fotó: MTI/Balogh Zoltán