
Lehetne ez egy komolyabb „játék”, mondhatnának értelmes kritikákat is. De nyilván nem ez lesz.
A szerepjáték, mint olyan, a tanulás egyik alapvető eszköze. Az egészen kicsi gyermekek is papás-mamással kezdik: már egyrészt, ha a kislányok rá tudják venni a srácokat a kardos-lövöldözős-szuperhősös-netflixes valami helyett erre, másrészt pedig a vasfüggöny szerencsétlenebbik oldalának ritka szerencséjére még léteznek ezek a kategóriák, mint papa, mama, lány meg fiú.
A fő motívum végig az utánzás: az otthonról, vagy az egymástól, s végső soron növekvő arányban a médiából ellesett minták utánzása. Az alakítás, szerepformálás már összetettebb, itt már kreatívan kell értelmezni helyzeteket, vagyis a mechanikus utánzásból átlépünk a szerep aktív alakításába, inkább középső- és nagycsoportra jellemző.
Aztán az óvónéni kiszól, sorakozó van kettes sorban, meg kell fogni a másik kezét, meg ilyenek, vár az ebéd, meg a csendespihi.
Persze a szerepjáték lehet merő bohóckodás is. Simán alakíthatna valaki mondjuk egy rockbandát ilyen alapon a téren.
aki rövid szabadversekben, atlétában osztja az észt az elsősörös tinédzsereknek az üvegszilánkos pattogzottszoci játszótéren arról, hogy neki igazi zenekara, sőt koncertje is volt, frontember volt és énekelt meg minden – csak aztán kiderült, hogy playbackel, lopta a dalszövegeket és a próbaterempénzt, majd amikor a fütyülő közönség közé vágta a mikrofont, még jól meg is kergették.
A többi hangszer mögé is meglenne a megfelelő jelentkező, a dobok mögé beülhetne a leghangosabban csapkodó szomszéd, a szóló- vagy ritmusgitár húrjait pengethetné a háromujjú lajhár, és ha szerencséjük van, találnak valakit, aki maga köré tudja képzelni a fürdőszobát, és mer énekelni a bandában. Minden úgy, ahogy a tévében vagy a YouTube-on (vö. utánzás), már csak annyi kell, hogy felfedezzék őket, de ők legalább jól szórakoznak addig is. Aztán vagy megtanulnak zenélni a garázsban, vagy kinövik az egészet a fenébe.
De ott van a szerepjátszás a tanulás egy teljesen másik szintjén is. E téren kevéske, de meglévő tapasztalatom szerint a hallgatók is kedvelik, amikor például (praktikusan nemzetközi) konfliktust szimulálunk, és megvizsgáljuk, mi az egyik vagy másik fél valós érdeke, ehhez képest mit kommunikál, mit miért mond, és a többi. Aztán ennek megismerésével reagálnak helyzetekre és egymásra a csoportok, végül az egészből leszűrhető lesz valamiféle tanulság.
Mert persze lehetne ez egy komolyabb „játék”: beleélhetnék magukat adott minisztériumok helyzetébe, kicsit közelebbről látnák, hogyan működik ez az egész, és aztán mondanának róla értelmes kritikákat. Rálátással és megfigyeléssel megalapozott, logikával végigvitt, jól formált és konstruktív bírálatot, javaslatokat tehetnének az asztalra – ezzel esélyt adva a táboruk fanatikus kemény magján kívül élő választóknak, hogy azok azt mondják: jé, itt van egy életképes javaslat, érdemes meggondolni, sőt, a sokadik után akár szavazok is ezekre.
Vagy nahát, ezek nem szopnak be és terjesztenek minden óegygés garabonciás mémkonyhában főzött demagóg ökörséget, nem nyomják tele a netet a rózsaszín turultól a tanáros-takarítós fiaskóig az összes hülyeséggel, nem állnak bele a van sapka-nincs sapka játékba a lezárások, maszk, oltás, ársapka, rezsicsökkentés kapcsán, hanem konzekvensen mondanak valamit, és így tovább.
plusz, ha tudnak bizonyítani eközben, akkor nem lenne az emberben a zsigeri rettegés attól, mi lesz, ha ezek jönnek, mint MZP kapcsán attól, ha ez a figura és a csodás intuíciói lesznek velünk a háborús helyzetben, akkor igazából ellenségre se nagyon lesz szükség.
Csak hát minden erőmet összeszedve sem tudom elképzelni azt, hogy a DK által felvonultatott árnyékkormányos szupercsapat – az árnyékok árnyékában mindenki Ferencével – ez utóbbi irányba menne el.
Sokkal valószínűbbnek tűnik, hogy inkább a cikk elején felvázolt óvodai és garázskoncert-jelenetekre futja majd: én vagyok a miniszter – de nem is, mert én előbb mondtam, bibibí; plusz a harmincéves kazettás magnóról visszajátszott koncertfelvételre léggitározás adja majd az egész tartalmát.
Maga az árnyékkormány szó konnotációja ugyanakkor igen találó: egyrészt visszautal arra, hogy szó sincsen itt önálló mozgásról, csak követik a valódi kormányt, vagyis a testet – azzal az apró, de nem elhanyagolható különbséggel, hogy ez az árnyék, bár szintén nem gondolkodik, de rögvest az ellenkező irányba mozdul –; másrészt arra, hogy
Meg hát tudjuk, a végén úgyis szól az óvónéni, hogy indíts fel a csoportszobába.
„Éppen ezt kell elkerülni: nem szabad különösnek feltüntetni azt, amiben semmi sincsen.”
(címlapkép forrása: pixabay.com / Soledadsnp)