Jövünk le a varázshegyről

„Nincs hová bújni a hírek elől. Nincs hová bújni a világ elől. Nincs hová bújni önmagunk elől. Nincs hová bújni illúzióveszté­seink, kijózanodásaink elől. Csak egy nap, találomra: 43 ezer orosz katona esett el Ukrajnában. 17 ezer ukrán menekült egyetlen nap alatt. A brit hírszerzés szerint meggyengítették az oroszok pozícióit az ukránok támadásai a Dnyeper hídjai ellen. Az oroszok megsemmisítettek egy HIMARS rakétarendszert. Kína további hadgyakorlatokat hajt végre Tajvan partjainál. Együtt gyakorlatozik a kínai és a thaiföldi hadsereg. Medvegyev szerint Euró­pában is vannak atomerőművek, azokat is érheti »baleset«. Ha az ukránok tovább lövik a zaporizzsjai atomerőművet, Oroszország atomcsapást fog mérni Washingtonra és Londonra. Megszűnhet a diplomáciai kapcsolat Moszkva és Washington között. Csak egy nap, találomra…

De nincsen hová menni, menekülni. Talán megérett a világ a pusztulásra. De ez nem lehet az isteni terv része. Csak az emberi „tervek” folyománya. Kár, hogy a világ irányítói és hatalmasai soha nem mondanak igazat, soha nem őszinték. Vagy ha őszintén hiszik, amit mondanak, annál rosszabb. Mert akkor mindig istennek képzelik magukat. Csak egy nap találomra.

Mindig így kezdődött. Aztán a hullahegyek és a romok tetején mindig jött a fogadkozás, hogy soha többé. De mégis, de igen. Mi történt megint, mi történhetett? Túl sokan lettünk talán. És tényleg sárkányfogvetemények vagyunk.

Jövök lefelé a varázshegyről. Kevés izgalmasabb és időszerűbb van ma Thomas Mann remekművénél. Örök tanulság: minden megtörtént már. »– Az iszlám liberalizálódása! – gúnyolódott Naphta. – Kiváló. Felvilágosult fanatizmus. Remek.« Naphta az örök, az elviselhetetlen cinikus. De milyen igaza van. Száz év telt el azóta, és most itt ülünk és nézzük, érezzük az iszlám »felvilágosult« fanatizmusát, arcunkba liheg a középkori valósága, miközben örök széplelkek és liberálisok (kiknek orcáján a nyál csorog) és számító gazemberek ordítják a fülünkbe ellentmondást nem tűrve, hogy ez így jó, ennek így kell lennie, így csodás és sokszínű a világ.

»Mi egyébre való a politika, mint arra, hogy alkalmat adjanak egymásnak a kölcsönös erkölcsi kompromittálásra?« És akkor kérdezzük meg a cinikus Naphtával együtt, újra: tényleg, mi egyébre? Nézzetek körül idehaza és a nagyvilágban, és mondjatok egy, csak egy helyet, ahol nem ez a politika első számú célja. S ebben a politikacsinálásban ma már a liberális sajtó viszi a vezető szerepet. S akinek távolabbi céljai vannak, aki messzebb lát, mint a holnapi vezércikk és a Facebook-lájkok, az a legnagyobb ellenség. Tíz-, húszéves távlatokról beszélni manapság? Populizmus! Nácizmus!

»Ó, Bécs! Valószínűleg azért aggódik ezért a világméretű kerékkötőért, mert a korhadó impériumban, amelynek Bécs a feje, a Német-római Szent Birodalom múmiáját véli felismerni!« Ez már nincsen így, mondhatja bárki és joggal, kit érdekel ma már Bécs. De helyettesítsük csak be Bécset Washingtonnal – ugye, mindjárt másképpen csengenek Naphta száz évvel ezelőtti, cinikus szavai? Hát még a folytatás. »Uram, a demokrácia még a Kremltől is többet remélhet, mint a bécsi Hofburgtól, és szégyen, gyalázat Luther és Gutenberg országára. […] Akarni mindig csak a végzetet lehet. A kapitalista Európa a maga végzetét akarja.«

Ma már – ó, Istenem! – Európa nem csak akarja önnön végzetét, de mindent meg is tesz érte. S bár a Kremltől továbbra sem remélhetünk több demokráciát, de ugyan miféle demokráciát remélhetünk Brüsszeltől vagy Washingtontól? Erre kellene egyszer adni egy őszinte választ. Legalább most, lefelé a varázshegyről. De nincsen válasz, semmilyen. Így aztán egyre többen sóhajtanak: a Kreml legalább maszkulin. Legalább valamilyen. Szemben a végképp semmilyen, feminin és affektáló Nyugattal. Bizony, nem lehet elégszer elmondani: már nem szent Kelet vesztett varázsa ez a gyalázatos jelen, hanem a szent Nyugaté. Legyen átkozott ezért. Legyen átkozott minden odaveszett illúziónkért.

»Hogy a reneszánsz hozta világra mindezt, amit általában liberalizmusnak, individualizmusnak, polgári humanizmusnak neveznek, azt magamtól is tudtam, szófejtő hangsúlyozása azonban hidegen hagy, mert eszményeinek vívó és vívódó, heroikus korszaka réges-rég leáldozott, ezek az eszmények halottak vagy legalábbis halódnak, s a lábak, amelyek végleg eltapossák őket, már a küszöbön állnak. Ha nem csalódom, maga forradalmárnak nevezi magát. De ha azt hiszi, hogy az eljövendő forradalmak eredménye szabadság lesz, erősen téved. A szabadság elve az utóbbi öt évszázadban beteljesült és túlélte magát.

[…] »Császár leszen a pénz«: ez a jóslat a tizenegyedik századból származik. Remélem nem tagadja, hogy ez szó szerint bekövetkezett, és az élet ezzel teljességgel az ördögé lett. […] Mondhatom, vakmerő kíváncsiság ez egy olyan társadalmi osztály szószólójától, amely annak a szabadságnak a hordozója, amely tönkretette a világot. Szükség esetén lemondok ellenvetéseiről, mert ismerem a polgárság politikai ideológiáját. Céljuk a demokratikus impérium, a nemzeti államelv univerzálissá fokozása, a világállam.«

Naponta csak egy dologgal nem számolt, a legfélelmetesebbel: azzal, hogy a liberalizmust, az individualizmust és a polgári humanizmust a liberálisok, az individualisták és a humanisták tapossák el végképp, akik mindebből előbb viccet és közröhejt, utóbb terrort fabrikáltak. Ez a mi korunk valósága. S a terror mibenléte abban áll, hogy hamarosan Thomas Mann is tiltólistára kerül majd. Mert odakerül minden, csak idő kérdése. Thomas Mann ugyanis fehér, európai és XX. századi. Ez pedig manapság olyasféle bűn, mint egykoron volt zsidónak lenni. S őt esetleg még megmentheti (állítólagos) homoszexualitása, de lehet, hogy A varázshegy miatt már az is kevés lesz.

Nyitókép/illusztráció: GUILLEM SARTORIO / AFP